XIV

Fanni szomorkodik, anélkül, hogy tudná, miért. Egyedül lenni szeret a legjobban: magányosan sétálni a tónál, a hegyekben, az erdőben, és élvezni a természet szépségét. Legfeljebb csak egy rokonlélek társaságára vágyik, akivel megoszthatná az érzéseit.

XV

Fanni és az özvegy báróné kiöntik egymásnak a szívüket, így mindkettejüknek könnyebb elviselni a szenvedést.

Fanni azon tűnődik, hogy barátnője most boldogtalan, de egykor boldog volt, ő viszont még soha nem volt boldog. A báróné elmeséli, hogy néhai férje, Károly és ő lélekben egyek voltak, testileg-lelkileg összeolvadtak, a gondolkozásuk is azonos volt.

Miközben hallgatja, Fanni átéli mindezt, és azon tűnődik, hogy ő maga még soha nem tapasztalt ilyen boldogságot: „lám én soha jó napokrúl semmit sem tudok.”

XVI

Fanninak még azt a kis örömét is elrontják otthon, amit a báróné barátsága jelent. Családja szemrehányást tesz neki, amiért a rangjabéli lányok helyett a szegény özveggyel barátkozik. „Nem kell a csinos társaság néked, azt mondják, már a koldusokhoz kapcsolod magad.”

XVII

Fanni kerti hajléka egyre kopaszabb: lombjukat lehullatták a fák, ősz van, a szél zörgeti az avart. Fanni nehéz szívvel búcsúzik a szép természettől: télen jobban össze lesz zárva az emberekkel, nem lehet annyit kint.

XVIII

Új barátnőjében Fanni tanítónőre is talál, aki tapasztaltabb, idősebb, jobban ismeri a világot, mint ő, és sok mindent el tud neki mondani. Az eldugott kis faluban élő Fanni tőle tudja meg, hogy faluja határán túl mik történnek, hogyan élnek az emberek, sőt, még önmagáról is sokat tanul.

Fanni eddig talánynak érezte önnön személyiségét, amelyet nem tudott megfejteni, de most már jobban ismeri önmagát is, jobban tudja elemezni saját érzéseit.

Egy új világ nyílik meg előtte az özvegy báróné jóvoltából, amelyben jól érzi magát. Már nem olyan elviselhetetlen az élete.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!