LIV

Fanni nem panaszkodik, hogy ne tudja senki, milyen szerencsétlennek érzi magát. A legutolsó parasztlánynak is van annyi öröme, hogy az édesapja szereti, de tőle, Fannitól az apja szívét is elrabolták mostohaanyja és mostohatestvérei.

Apja nagyon keményen bánik vele. Rossz néven veszi a szomorúságát, és folyton olyanokat mond neki, amivel megríkatja.

Rosszindulatú, elkényeztetett mostohatestvérei kicsúfolják a fájdalmát, és apja ezt engedi, mostohaanyja pedig egyenesen élvezi megaláztatását. Sőt, tovább fokozza Fanni kínjait azzal, hogy a bánat legkisebb jelére T-ait emlegeti. Ha a lány nem tud felkelni az ágyból, mert túlságosan gyönge, akkor mostohái a „szerelem betegének” csúfolják.

Fanni a halálba vágyik, hogy megszabaduljon kínzásaiktól.

LV

Báró L-néhez, B.-ra

Hazulról, 17.. március

Ez Fanni utolsó levele, amelyet azért ír, hogy kiöntse a szívét barátnőjének. Úgy érzi, ha magába zárja azt a fájdalmat, ami érte, akkor a fájdalom megöli.

Kiderül, hogy családja nem hagyott nyugtot neki addig, amíg el nem kísérte őket a szomszéd városkába, ahova azért mentek, hogy unaloműzésül végiglátogassák az ottani nemesházakat. Ezzel, hogy kivonszolták otthonról, ahol a csend és a magány legalább valamennyire elviselhetővé tette kínjait, még nagyobb sebet ejtettek a szívén.

Most, hogy kirángatták az emberek közé, Fanni kénytelen erőt venni magán, és próbál ezzel-azzal szóba elegyedni, hogy ne látszódjon rajta a szomorúság, és ne adjon okot az ismerősöknek a kárörömre.

Igen ám, de mindenki hidegen és tartózkodóan viselkedik vele. Ünnepnap lévén az egyik háznál összejövetel van, amelyen a fél város megjelenik, és Fanniékat is ott marasztalják vacsorára.

Egy tisztes matróna, aki híres az ájtatosságáról, egyre integet a lányainak, akikkel Fanni épp beszélget. A két lány szívesen társalogna Fannival, de az anyjuk egyre vadabbul integet nekik, hogy menjenek el Fanni közeléből. Fanni megütközik ezen, és csak azért is tovább beszélget, próbálva bevonni a csevegésbe a két lányt is, akik azonban félnek az anyjuk komor tekintetétől.

Egyszer csak az asszony odarohan, mint egy fúria, és mindkét lányát eltaszigálja Fanni közeléből. Fanni teljesen megdöbben, először nem érti, mit jelent ez a gorombaság. Aztán mikor látja, hogy a többi sápítozó anya is helyesli, amit a matróna csinált, és látja az egész társaság kárörömét, megérti, hogy hírbe hozták őt T-ai Józsival.

„Mintha kést forgattak volna szívemben. Nem tűrhettem, és kimentem, elrejtettem magamat, és keserves könnyeit sírtam a megsértett ártatlanságnak.”

Hiába vonul félre Fanni, nincsen nyugta. Mostohaanyja, aki magánkívül van a haragtól, utána jön és szidalmazni kezdi: „Itt, ládd-é, haszna esméretségednek? Gaz leány! egész házam csúfjára vagy… Szegény ártatlan testvéreidnek is szerencséjeket öszverontod. Ládd, szaladnak előled az emberek. Bújj el, szemtelen! bújj el! ne is mutasd magad többé az emberek előtt…”

Fanni azon csodálkozik, hogy meg kellett érnie ezt a gyalázatot, és még életben van. Nagyon fáj neki, hogy az emberek úgy menekülnek tőle, mint a pestisestől, hogy az anyák eltiltják tőle a lányaikat, mintha a szavai is fertőzőek volnának, pedig azelőtt vele példálóztak nekik.

Érzi, hogy ez a szégyen, amit ártatlanul kell elszenvednie, maradék életerejét is elveszi.

„Legyen bár! mint vőlegénynek, úgy megyek a halál angyalának elejébe. Háládással és öleléssel fogadom el ezt a szabadítót. Nem! nem az a rettentő váz ez, mint ahogy őtet nekünk festik; egy szép és kedves ifjú, aki barátságosan általvezet innen a keservek közül a nyugodalomra.”

A levél végén még megkérdezi a bárónétól, hogy miért nem ír neki. Se tőle, se T-aitól nem kap levelet.

„Miért hallgatsz, egykori barátném! hát csakugyan igaz az, hogy a szerencsétlennek nincs barátja. Nálad is igaz az?”

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!