L

Ugyanaz ugyanahhoz

Hazulról, 17.. február

Fanni immár ismét apja házában van. Levelében elmeséli barátnőjének az utolsó napot, amelyet T-aival tölthetett.

Reggel kellett indulni, így előző este mindentől elbúcsúzott: a háztól, ahol boldog volt, a cselédtől, aki szerette, és nehezen tudta elereszteni, sőt, a bútoroktól és tárgyaktól is, amelyek kedves emlékeket ébresztenek benne. Keservesen sír minden búcsúzás miatt: „Itt engem minden szeretett – ott majd minden kínoz és gyötör…”

Fél a T-aival való találkozástól, és látja, hogy a fiú is rejtőzködik előle: a hóborította kertben bolyong, „magánkívül és közel a kétségbeeséshez”.

Fanni bezárkózik a szobájába és ágyba fekszik, de nem tud aludni. A sok sírástól vörös a szeme, könnyei már elapadtak. Besötétedik, és ő csak fekszik mereven.

Egyszer csak kopogás és T-ai hangja hallatszik. Olyan gyenge a hangja, mintha hosszú betegségen esett volna át. Fanni ajtót nyit, a fiatalember belép, némán lerogy egy székre, és keservesen zokogni kezd.

Épp behozzák a gyertyát. Mindketten meghökkennek, amikor megpillantják egymást a gyertyafényben, mindketten olyan szánni valóan néznek ki halvány arcukkal és a sírástól felpüffedt szemeikkel.

Fanni a kezét tördeli, magánkívül van a boldogtalanságtól. T-ai vigasztalni próbálja, pedig ő maga is vigaszra szorul. Összeölelkeznek, együtt sírnak.

Aztán Fanni úgy érzi, elszorul a melle és nem kap levegőt. Elveszti az eszméletét.

Amikor magához tér, ágyban fekszik, a háznép körülállja és élesztgeti. T-ai teljesen kétségbe van esve. Teréz kiküldi a fiút, és nem engedi többet Fanni közelébe.

Fanni olyan gyönge, hogy végül elnyomja a fáradtság, és kicsit alszik, de rettenetes álmai vannak. Halotti köntösben látja önmagát.

Aztán eljön a reggel. Sűrű köd borít mindent, a levegő nehéz, mintha a természet is gyászolná a két szerelmes sorsát.

Fanni olyan gyenge, amikor hazaérkezik, hogy alig bír leszállni a kocsiról. Mostohaanyja azonnal nekitámad, gúnyolja szomorúsága miatt, és szemrehányást tesz neki, amiért ennyire elhagyja magát és ennyire kimutatja az érzéseit („Nézd a megszomorodott lelket! Nem szégyenled annyira kimutatni azt, amit titkolnod kellene.”) Mostohatestvérei gúnyosan nevetnek.

Fanni tántorogva megy a szobájába, a homloka tűzforró, de nem hiszik el neki, hogy beteg. Mostohaanyja még akkor is fölötte áll és szidalmazza, amikor már ágyban fekszik magatehetetlenül.

Fanni rövid boldogságának emlékein mereng, de minél szebb emlékeket idéz fel, annál nehezebben tudja elviselni jelenlegi boldogtalanságát.

LI

Tavaszodik, a természet újraéled, de Fanni életereje nem tér vissza, sőt, napról napra fogy.

A lány máskor mindig felélénkült, ha jött a tavasz: örült a bimbózó virágoknak, elandalodott az első fecske, az első gólya látványától, amely átszelte az eget. Most ezek a madarak az elválás képeit idézik fel benne, a pacsirta éneke siratóénekre emlékezteti, és úgy érzi, a nyíló virágok talán az ő sírján fognak virítani. A mulandóság szomorú képeit látja mindenben. „Mint ezek, egy pillantatban úgy múlik el az én életem is.”

LII

Képzeletében Fanni az egész éjjelt T-aival tölti, de reggel, amikor kinyitja a szemét, nem találja a fiatalembert sehol.

LIII

Fanni Isten bocsánatát kéri, amiért csak T-aira tud gondolni, még akkor is, amikor Istenhez próbál imádkozni egy kis enyhülésért.

Előfordul, hogy két-három órát ül egyhelyben, mozdulatlanul, és a T-aival töltött időre gondol. Az emlékképek olyan elevenek, hogy úgy tűnik Fanninak, mintha az ifjú a szomszéd szobában lenne, és neki csak fel kéne állnia, hogy utána menjen. Aztán rádöbben, hogy ez önbecsapás: saját magát áltatja olyasmivel, ami nem a valóság.

Saját magát emészti ezzel a képzelődéssel, pedig érzi, hogy ha így folytatja, akkor nem fogja sokáig húzni.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!