Ivan Iljics betegsége és környezete viselkedése

A 4. résztől kezdődik a főhős betegségének leírása. A regény tere leszűkül: Ivan Iljics betegszobája lesz az egyetlen színhely. Ezzel párhuzamosan a szereplők is elfogynak: a főhős magára marad iszonyú szenvedéseivel.

Híres orvosok vizsgálták meg, de egyik se mondta meg neki az igazat. Észrevette, hogy családjának, hozzátartozóinak terhére van. Sőt, felesége azt állítja, hogy a betegség oka Ivan Iljics maga, és ezzel is csak őt akarja bosszantani.

Egyre nagyobb fájdalmai vannak, amiket morfiummal csillapítanak, mégis a hazugság fáj neki legjobban, a színjáték, amiben mindenki részt vesz: úgy tesznek, mintha ő csak beteg lenne, holott nyilvánvaló, hogy haldoklik.

Senki sem sajnálja, senki se akarja beleélni magát a helyzetébe. Megszokásból úgy kezelik, mintha nem volna halálos beteg. Pedig ő azt szeretné, ha őszinték lennének, többet lennének mellette, babusgatnák, kitárnák a szívüket, s nemcsak megszokásból kérdeznék, hogy hogy van, hanem tényleg együtt éreznének vele, mint a végén a fia.

Azonban az érzéseket, amiket a környezetéből kivált, magának köszönheti, hiszen mindent szokásból csinált: azért házasodott meg, azért lett gyereke, mert ez a szokás. Egész életében közönyös volt családja iránt, és most azok is közönyösek vele szemben.

Ivan Iljics hazug, álságos életet élt. Azért nem szeretik mások, mert ő sem szeretett senkit: se a perek vádlottjai iránt nem érzett részvétet, se kollégáit nem értékelte, se közvetlen környezetét.

Csak Geraszim, a szolgája, inasa érez együtt vele, aki afféle mindenes cseléd: vidékről feljött parasztfiú, aki élvezi az életet. Pont egy ilyen fiú érti meg, hogy mi kell ennek a beteg embernek.

Tolsztoj a parasztságot, az egyszerűbb embereket felsőbbrendűnek tekintette, mint a civilizáltakat. Tudatosan rajzolta meg Geraszim alakjában a tiszta, makkegészséges, fiatal parasztlegényt, akinek őszintesége, természetes egyszerűsége éles ellentétben áll Ivan Iljics környezetének közönyös szenvtelenségével.

A vidék tisztasága, a vidéki ember egészséges életszemlélete, életvitele az ideális Tolsztoj szemében. A vidéki ember tudja, hogy a halál része az életnek, úgyis eljön, s akkor szépen le kell zárni vele az életet.

Geraszim úgy viselkedik Ivan Iljiccsel, mint súlyos beteggel, ő nem hazudik neki. Derűsen, panasz nélkül, természetes odaadással, szolgálatkészen könnyíti meg a haldokló ember utolsó napjait.

Igaz, Ivan Iljics felesége is mindig szolgálatkész, de az ő szolgálatkészsége tettetett, csinált, megjátszott. Geraszim viszont természetes módon szolgálja ki Ivan Iljicset. Egyszerű, vidéki, iskolázatlan fiú létére ő kerül legközelebb élete utolsó napjaiban a haldokló emberhez, aki eddig a legtávolabb állt tőle.

A másik, aki megérti Ivan Iljicset, a gyermeke, 16 éves gimnazista fia. Geraszimon kívül csak rajta vesz észre a beteg valami szánakozó ijedtséget. Tolsztoj az ő alakjában a gyermeki ártatlanságot akarta megmutatni. Ő még romlatlan, és ez a bizonyíték rá, hogy az ember nem születik gonosznak.

Ivan Iljics lelki drámája és megvilágosodása

„Talán nem úgy éltem, ahogy kellett volna – hasított elméjébe a sejtelem.”

A sír szélén Ivan Iljics más szemmel kezdi nézni a látszólag sikeres, hibátlan, „tökéletes” életét.

Iszonyú magányában a végén már csak a múltban él, egymás után idézi fel emlékeit. Hosszas vívódások után ráeszmél, hogy elrontotta az életét: mindaz, amit értéknek hitt, hazug és üres. Gyermekkora idillje után nem felfelé haladt, ahogy hitte, hanem lefelé: a fényből a sötétbe, az igazságból a hazugságba.

Felrémlik benne, hogy időnként lázongani volt kedve az ellen, amit a magas állású emberek helyesnek tartanak, de mindig rögtön elfojtotta magában az ellenérzéseket. De most arra gondol, hátha az volt az igazság, és az összes többi hazugság.

Minden fizikai szenvedésnél erősebb az erkölcsi szenvedése: az a tudat, hogy bűnös életet élt, mindent elrontott.

Még három napig élt, három napig vergődött és üvöltött iszonyú szenvedések közt, és közben folyik lelkében a belső dialógus. Az élete nem olyan volt, amilyennek lennie kellett volna. De milyennek kellett volna lennie?

Halála előtt egy órával, mikor kisfia megsiratja, Ivan Iljics meglátja a fényt, megvilágosodik előtte minden.

Élete utolsó órájában tette jóvá elhibázott életét, amikor észrevette mások szenvedését és megesett rajtuk a szíve. Lelkében feltámad a szeretet, az önzetlenség, a jóság, a sajnálat a szenvedők iránt.

Úgy akarja intézni a halálát, hogy nekik ne fájjon – meg akarja kímélni őket a szenvedéstől. Ekkor megtisztul erkölcsileg, és már nem fél a haláltól, sőt, boldogan hal meg.

Részletesebb elemzés ITT olvasható.