Az Ivan Iljics halála (olvasónapló: ITT) a szerző egyik legkiválóbb műve, melynek megírásához egy véletlen eset adta az ötletet: rákban meghalt Tolsztoj egyik ismerőse, egy bírósági hivatalnok.

A művet 1881-82 táján kezdte el írni, és 1886-ban fejezte be. Műfajilag kisregény (a kisepika műnemén belül). Témája: hogyan kellene és hogyan nem szabad, nem érdemes élni. Egy emberélet utolsó stádiumához érve a főhős hogyan gondol vissza arra, mit rontott el az életben. Utolsó józan pillanataiban szembesül az őt közvetlenül vagy távolabbról érintő munkahelyi és baráti környezetével.

A halálos ágyon lát tisztán, amikor már nincs mód, hogy változtasson, ekkor jön rá az élet igazságaira, nagy pátosz és érzelmi telítettség nélkül.

Az író bátran szembenéz az élet sivárságával, a halál rettenetével. Míg a Háború és béke hosszú, részletesen megírt regény, és nagy epikai hullámzás jellemzi, addig ez egy tömör, sűrített, szerkezetileg is feszes mű.

A cselekmény, az érdekes mese, a váratlan események, fordulatok hiányoznak belőle. A párbeszédek is közhelyesek: nincs fontosabb szerepük, nem ezek hordozzák a kisregény üzenetét.

Érdekessége a szerkesztés: a halállal indul az eseménysor, és visszafelé tekintünk, a haláltól visszafelé. Ezzel Tolsztoj megbontja a hagyományos időrendet, a linearitást: a halálhírrel és temetéssel indul a közhivatalnok életének, pályafutásának bemutatása.

A lélekben lejátszódó viták, a belső színtér eseményei adják a tartalmat, a feszültséget hordozó anyagot, s a nyelvi egyszerűség, visszafogottság is jellemző (bár mi csak fordításból ismerjük, el kell hinnünk, vagy elolvasni az eredetit).

Ivan Iljics munkája

Itt is hivatalnokkal van dolgunk, akárcsak Gogolnál, de ő magasabb pozíciót tölt be, nem könyökvédős, szakadt kabátos kis csinovnyik, hanem törvényszéki bíró.

A regény a közvetlen hozzátartozóinak bemutatásával, megjelenítésével és a halálhírre reagáló munkatársak képével indít. A bíróság épületében kollégái az újságból értesülnek Ivan Iljics haláláról, amely nem éri őket váratlanul: tudták ugyanis, hogy gyógyíthatatlan beteg.

A munkatársak számítóak. Titkos reményeik, hogy Ivan Iljics halálával magasabbra kerülnek, nagyobb rangba, s örülnek, hogy meghalt, de nem mutatják ki. Örülnek, hogy nem ők haltak meg, s az jut eszükbe, milyen előnyt jelent nekik Ivan Iljics halála.

Csupán az érinti őket kellemetlenül, hogy részvétlátogatást kell tenniük, és el kell menniük a temetésre, így nem tudják este megtartani a szokott kártyapartit.

Ezek egyáltalán nem magasztos, pátosszal teli gondolatok. Hideg, érzéketlen emberekről van szó. Önzők, a saját érdekeiket nézik.

Persze, ez Ivan Iljics hibája is, mivel csak hivatali kapcsolatot akart velük fenntartani, nem próbált szorosabb barátságot kötni. Ezért a munkatársak titkolt örömet éreznek: de jó, hogy nem ők haltak meg, s mivel egy felettük álló halt meg, megnyílik az út felfelé. Nem érdem szerint jutnak magasabbra, hanem így: ha a fölöttük levő ember meghalt vagy feljebb lépett. (Ivan Iljics nagypolgári családból származott, ahol apáról fiúra szállt a jólét, és a származása miatt került magasabbra, mint ők.)

Ez nem egy érdekes munka, csak aktatologatás, határozatfogalmazás. Bár az is tény, hogy biztos állás. Fizetésük, tekintélyük nő, ha magasabb rangba jutnak. Tekintélyükkel vissza is élhetnek.

Nincs meg a szabadságuk, szellemük rabságban van, nincs fantáziájuk. Munkájuk biztonságot adó, de csak középszerű életre ad lehetőséget: nincsenek száguldó gondolataik.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!