Vajda János: Az üstökös (elemzés)
A 4. strófában nyíltan (szövegszerűen) szimbólummá válik az üstökös: a vers beszélője saját sorsát kifejező szimbólumot lát benne, sőt, szimbolikus jelentést tulajdonít neki.
Szomoru csillag, életátkom képe,
Sugár ecset, mely festi végzetem,
Akárhová mégysz a mérhetlen égbe,
Te mindenütt egyetlen, idegen!…
A zárlat összefoglaló jellegű. A korai szimbolistákhoz hasonlóan a költő maga fejti ki az allegóriát, sőt meg is nevezi: „életátkom képe”. Ezzel Vajda nyíltan, világosan azonosítja a jelképet a saját sorsával.
A strófa második sora szép nyelvi lelemény: az üstökös „sugár ecsetre” emlékeztet uszályával, amely a költő végzetes sorsát „festi”, azaz ábrázolja, jelképezi.
A vers utolsó sora egy olyan felkiáltás, amely közvetlenül az üstököshöz szól. Az utána kitett három pont szinte az üstökös elsuhanását érzékelteti.
Az üstökös tehát az egyenes, következetes, meg nem alkuvó életpályát jelképezi. Vajda önmagáról beszél: neked hódolok, te vagy a mintaképem, a te utadat járom, mellyel megvert a sors, ez az én végzetem, ezzel vagyok megátkozva. Ez az én utam is, sorsom, pályám, hogy magányosan, egyedül járjam az utamat, egyenes úton, egyedül haladva, gerincesen, tántoríthatatlanul.
Vajdát és az üstököst egyaránt jellemzi a 2. és a 4. versszak utolsó sorának két-két mellékneve: „társtalan, boldogtalan”, „egyetlen, idegen”.
Ez az üstökös-lét szomorúsággal és fájdalommal tölti el a költőt, de egyúttal büszkeséget, öntudatot is ad neki: végtelen magánya erkölcsi nagyságának, kiválasztottságának bizonyítéka, és annak eredménye, hogy dacos egyenességgel kitart a választott úton. A költő tehát itt az embereken felülemelkedő, boldogtalanságában is fényes, hatalmas lényként jelenik meg.
A költemény az egyetemes költői sorsot is ábrázolja, de Vajda önjellemzése, önértékelése is: egy fenséges költői önportré.
Életpályájában különös ellentmondások feszülnek: szabadulni próbál sorsától, mégis büszkén tölti be azt; teljes reménytelenségben él, de szüntelen vágyakozás is hajtja; a világűr szédítő rejtélyeihez mérhető emberi végtelenség képe ez. Az önmagát jelképező csillag vagy meteor későbbi verseiben is visszatér, magába olvasztva Az üstökös valamennyi jelentését.
Vajda János gerincességét, az átlagból kiemelkedő emberségét éppen társtalansága, kirekesztettsége bizonyítja. Kora kisszerű világa nem értette meg őt. Ebben, a zseni tragikus magányának mély átérzésében is közvetlen elődje volt Adynak. Maga Ady is tudta ezt, és hirdette is: Találkozás Gina költőjével című versében úgy mutatja be Vajdát, mint a „magyar árvaság” költőjét.
Hozzászólások
Vajda János: Az üstökös (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>