A Sirámok egy 18 darabból álló versciklus, amely 1854 és 1856 között keletkezett. Vajda János, a 19. század második felének nagy magányos egyénisége, ekkor tért haza hosszú külföldi katonáskodás után (a 48-as szabadságharcban való részvétele miatt közlegényként besorozták az osztrák hadseregbe).

A Sirámok elsősorban filozofikus, látomásos-elégikus tájverseket tartalmaz, amelyek formája a népdalt idézi fel, de van köztük életkép, helyzetdal és ars poetica is.

Témájuk az önkeresés, az énkép vizsgálata, amelyet a táj fejez ki. Megjelennek továbbá az alkotás értelmének, valamint az önéletrajzi visszatekintésnek a motívumai is. „A tükörbe néznek mások, / Én a puszta kertbe járok, / És magamat látom abban / Egyre dúltabb, halványabban…”

Hangulatuk többnyire lemondó, melankolikus, de néhol emelkedett és haragvó is lehet.

Verselésük kevert: túlnyomórészt a hangsúlyos metrum érvényesül, van a költemények közt felező nyolcas, elfelezett négyütemű tizennégyes és felező tizenkettes, kétütemű hatos, kétütemű hetes, háromütemű tízes, háromütemű kilences is. Az ütemhangsúlyos verselés mögött azonban rendre felsejlik a jambikus vagy a trochaikus lüktetés.

Típusuk szerint önmegszólító, valamint idő-és értékszembesítő költemények. A cím műfajmegjelölés, az elégiára utal. Jellemző képek, alakzatok: költői kérdés, metafora, megszemélyesítés, anafora, halmozás, apokopé, szinkopé, felkiáltás, fokozás, metonímia, hasonlat.

A Sirámok versciklusnak nincs szerkezete abban az értelemben, ahogy a megalkotott ciklusoknak lenni szokott: a szövegek többé-kevésbé ötletszerűen követik egymást. Az egész versfüzért elsősorban a közös motivikus-tematikus háló tartja össze.

Értelmezhető a lírai én visszatekintéseképpen, ebben az esetben egy magányos életút lírai regényeként, elsősorban a személyes veszteség dokumentumaként kell olvasnunk a versfüzért.

A tájversekből kiindulva azonban úgy tűnik, hogy a Sirámok egy Európában új életérzés, a léttel szembeni szorongás egyik első magyar megjelenítője.

Vajda János költészete mintegy összekötő hidat képez Petőfi és Ady között: míg Petőfinél maga a táj elevenedik meg, addig Vajdánál a táj csak közvetítő elem: a költő sajátos életérzésének hordozója. Ady a vajdai örökségből teremtette meg a teljesen szimbolikus tájverset.

A ciklusból az I. számú verset nézzük meg részletesebben, ugyanis ez az első szöveg minden olyan motívumot tartalmaz, amely később az egész ciklust átszövi. A többi költemény csak egyet-egyet fejt ki ezek közül a motívumok közül. (Illetve az utolsó, a XVIII. darab egy létösszegző jellegű vers, amely újra egybefogja a szétbontott szálakat.)

Sirámok

I

Száll a hegyre barna felhő,
Zúg alatta már az erdő.
Észrevétlen langy lehellet
Rázza a faleveleket.

Hajaszáli a vadonnak:
Hervadt levelek szállongnak,
Fecske földet szántva röpdes,
Minden oly merengő, csöndes.

Erdő, mező, merre nézek,
Egy nehéz, bús előérzet.
Hosszú árny kisért a réten,
Szél sohajt az erdőn, mélyen…

Valami nagy, rejtett bánat
Fogja el az egész tájat;
Az a bánat, mit az ember
Érez és nevezni nem mer –

Az a nagy bú, amely téged
Vádol, örök nagy természet;
Mely kiégett szivvel kérdi:
Mért születni? minek élni?…

A vers eredeti alcíme Boru volt. A lemenő nap, a fényt elfedő felhő borúja, de még inkább a léleké.

1854-ben keletkezett, viszonylag korai vers. Vajda költészete még magán viseli a romantika jegyeit erős hangulatiságával és a lélekábrázolás megannyi képi megoldásával. A költőnek Petőfi volt az ideálja, ugyanakkor ő már új úton jár: szimbólumteremtő erejével, szimbolizmus felé hajló költészetével már Ady felé mutat.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!