A Húsvét előtt című versét Babits Mihály 1916 márciusában írta (alkalomra) és 1916. március 26-án szabadságolásának idején szavalta a Nyugat zeneakadémiai matinéján. A versben békét követel az első világháború kellős közepén.

Babits alapvetően visszafogott karakterű költő volt, aki húzódozott a politikától, pl. a munkásság gondját-baját se tudta igazán átérezni (nem arra volt hivatva, hogy költészetével az ő elkeseredésüket fejezze ki). Távol tartotta magát a népboldogító kommunista és szocialista eszméktől, és a forradalomtól is tartott, nem szerette a tüntetéseket, a sztrájkhangulatot (nem úgy volt vele, mint Ady, aki üdvözölte a forradalmat).

Ám az első világháború véres időszaka megváltoztatta apolitikus hozzáállását: úgy érezte, most már neki is meg kell szólalnia, mert a világháború szörnyű teher volt az országon, a maga anyagi és mindennapi terhével nyomasztóan hatott az emberekre.

Minden józanul gondolkodó ember látta, hogy nincs értelme a háborúnak, mert hiába van a sok véráldozat meg a sok anyagi, időbeli, erkölcsi áldozat: ennek a háborúnak mi a vesztesei vagyunk.

Babits maga nem tapasztalta meg a háború borzalmait (felmentették a katonáskodás alól), csak távolról érintette őt, mégis sokat szorongott miatta. Teljesen át tudta érezni a szörnyűséget, mintha ő is részese volna. Fájt neki, hogy a magyar katonák az őrlő malom áldozatává válnak.

Ám rejtett indulatait visszafogta, mert nem volt hozzászokva ahhoz, hogy kiordítson magából bármilyen indulatot, érzelmet. A személyiségében volt egyfajta gát. Most mégis rákényszerült arra, hogy kimondja, amit gondol: úgy érezte, ez a járható út. Egy belső erkölcsi parancs ösztökélte, hogy megszólaljon. Kötelességének érezte, hogy fellépjen az emberi élet és a humanista értékek védelme érdekében.

Ez a vers nagyon szokatlan tőle, hiszen csupa ellenállás, csupa dac, csupa ellentmondás: „akkor is, mégis”, valósággal ellene feszül a háborús uszításnak, szembeszáll a mindenki által éltetett eszmékkel, az ország felett álló hatalommal. Ő nem szokott a nyilvánosság előtt és főleg nem ilyen hangon beszélni, hiszen ez a költemény valósággal lázító.

Épp ezért minden erejét össze kellett szednie, hogy el merje szavalni a Húsvét előtt című versét, és a hatalomnak szemébe merje vágni, hogy „elég volt”. A magába zárkózó, nyilvános szerepléstől ódzkodó költő valósággal halálra váltan mondta el a verset a Zeneakadémián. Fellépését a kortársak bátor kiállásként értékelték, merész tettként könyvelték el.

A vers később meg is jelent a Recitativ című kötetben.

Húsvét előtt

S ha kiszakad ajkam, akkor is,
e vad, vad március évadán,
izgatva bellül az izgatott
fákkal, a harci márciusi
inni való
sós, vérizü széltől részegen,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü malomnak:

ha szétszakad ajkam, akkor is,
ha vérbe lábbad a dallal és
magam sem hallva a nagy Malom
zugásán át, dalomnak izét
a kinnak izén
tudnám csak érzeni, akkor is
– mennyi a vér! –
szakadjon a véres ének!

Van most dicsérni hősöket, Istenem!
van óriások vak diadalmait
zengeni, gépeket, ádáz
munkára hülni borogatott
ágyuk izzó torkait:
de nem győzelmi ének az énekem,
érctalpait a tipró diadalnak
nem tisztelem én,
sem az önkény pokoli malmát:

mert rejtek élet száz szele, március
friss vérizgalma nem türi géphalált
zengeni, malmokat; inkább
szerelmet, embert, életeket,
meg nem alvadt fürge vért:
s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is
ez inni való sós vérizü szélben,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü Malomnak,

mely trónokat őröl, nemzeteket,
százados korlátokat
roppantva tör szét, érczabolát,
multak acél hiteit,
s lélekkel a testet, dupla halál
vércafatává
morzsolva a szüz Hold arcába köpi
s egy nemzedéket egy kerék-
forgása lejárat:

én mégsem a gépet énekelem
márciusba, most mikor
a levegőn, a szél erején
érzeni nedves izét
vérünk nedvének, drága magyar
vér italának:
nekem mikor ittam e sós levegőt,
kisebzett szájam és a szók
most fájnak e szájnak:

de ha szétszakad ajkam, akkor is,
magyar dal március évadán,
szélnek tör a véres ének!
Én nem a győztest énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hőst,
kinek minden lépése halál,
tekintetétől ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem azt, aki lesz, akárki,

ki először mondja ki azt a szót,
ki először el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt a varázsszót, százezerek
várta lélekzetadó szent
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentő, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!

hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már!
Aki alszik, aludjon,
aki él az éljen,
a szegény hős pihenjen,
szegény nép reméljen.
Szóljanak a harangok,
szóljon allelujja!
mire jön uj március,
viruljunk ki ujra!
egyik rész a munkára,
másik temetésre
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!

Ó béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!
Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra,
Testvérek, ha tul leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bünös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!

A vers műfaja közösségi óda is lehetne a beszélő szenvedélyes kiállása miatt, ám az önkívületi állapotot érzékeltető, széttartó formai elemek miatt a műfaj inkább rapszódia, ami a romantika kedvelt műfaja volt.

A Húsvét előtt szabadversre emlékeztet, hangulata szenvedélyes, zaklatott, kétségbeesett. Már-már önkívületi állapotba hajló. A szenvedély szétfeszíti a formákat: a vers formailag a gondolatok és érzelmek hullámzását követi, azaz hosszabb-rövidebb rímtelen sorokra tagolódik.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!