Arany János: Zách Klára (elemzés)
Tulajdonképpen Bánk bán tragédiája ismétlődik meg ebben a történetben. A királyné lényegében kerítőnőként viselkedik. Ezt Arany finoman jelzi azzal, hogy a királyné nehezen várja vissza a lányt, hiszen nehéz a szíve: mégiscsak érzi, hogy valami rosszat tett.
Keresi a Klára,
Mégsem akad rája:
Királyasszony a templomban
Oly nehezen várja!
Arany csak céloz arra a bűnre, amelynek Zách Klára áldozatul esett, és amelynek következményeit, hatását ábrázolni akarja. Ezért aki nem ismeri azt a mondát és azokat a történelmi eseményeket, amelyekre a ballada épül, nehezen érti meg a művet.
Ez a rejtelmesség (clair-obscur) nagyon erőteljes a balladában, az elkövetett bűnt sűrű fátyol takarja. A kegyetlenséget és az agressziót metaforák és hasonlatok fejezik ki, amelyek mintegy ködbe burkolják az eseményeket, semmi sincs nyíltan a nevén nevezve. Ez is feszültséget kelt, amely végig ott lappang a műben.
Arany csak annyit mond nekünk, hogy Klára kereste és nem találta meg a királyné olvasóját; azt már nekünk kell beleérteni a sorokba, hogy a „keresés és nem találás” azt jelenti, hogy Kázmér herceg, aki a királyné pamlagján fekve leste a lány érkezését, rárontott a visszatérő Klárára. Mialatt Klára elméletben az olvasót kereste, a valóságban nemi erőszak áldozata lett.
Arany azonban nemcsak a feszültségkeltés miatt vagy szemérmességből nem mondja ki nyíltan, hogy mi történt. Van erre további oka is: az, hogy a narrátor nem ő maga, hanem valaki másnak a szájába adja a vers szövegét, aki kortársa a történet szereplőinek.
Az alcím szerint az egész verset egy 14. századi hegedűs énekli el, aki minden bizonnyal fél a királytól és a királynétól, ezért nem hánytorgathatja fel nekik nyíltan a visszatetsző eseményeket, amelyek rossz fényben tüntetnék fel őket.
Egy teljes óra telik el, s Klára egyáltalán nem is megy vissza a templomba, hiszen halálvágy gyötri amiatt, ami történt vele:
Vissza se megy többé
Deli szűzek közzé:
Inkább menne temetőbe
A halottak közzé.
Ezzel lezárul Klára tragédiájának első fejezete. Ami történt, arról nem esett szó, mégis mindent tudunk: a tőrbe csalt lány felocsúdik, kiszédeleg a királyi palotából, s érzi, hogy mindenki tudja már, mi történt vele.
Klára a történteket rettenetes szégyenként éli meg és retteg az apja szeme elé kerülni, de aztán mégis hozzá fut, mert csak nála találhat menedéket:
Inkább temetőbe,
A fekete földbe:
Mint ama nagy palotába
Ősz atyja elébe!
Ezután azt halljuk, amint ősz öreg édesapja faggatja a lányt, hogy miért olyan szomorú, mi történt vele, és Klára ekkor elmondja az igazat.
„Hej! lányom, lányom!
Mi bajodat látom?
Jöszte, borúlj az ölemre,
Mondd meg, édes lyányom.”
Felicián első szava még örömről árulkodik, hogy viszontlátja a lányát, de a második „lányom” szó már jelzi, hogy észrevette Klára lelki zaklatottságát. Kérdései aggodalmasak, Klára pedig egyre halkuló, szaggatott mondatokban felel rájuk:
„Jaj, atyám! nem – nem –
Jaj, hova kell lennem!
Hadd ölelem lábad porát, –
Taposs agyon engem…!”
A lány szavaiból érezhető, hogy borzasztóan szégyelli azt, ami történt: még apja elé se mer odaállni, nem érzi magát méltónak apja szeretetére sem, saját hibájának érzi, hogy többé már nem az a tiszta szűz, aki volt.
Ami Klárával történt, abban a korban olyan szégyen volt, amit még a bosszú sem moshatott tisztára, ezért a lány teljesen összeroskad a lelki teher alatt.
Ezután jön egy kihagyás: nem tudjuk meg, milyen szavakkal vallja meg Klára gyötrő titkát halálra vált apjának, de egészen biztos, hogy a fent olvasott sorok után következik a vallomása.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Hozzászólások
Arany János: Zách Klára (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>