• himnusz (Istent, szenteket dicsőítő, emelkedett hangú költemény, amelyet a hívek a szertartásokon énekeltek) – ezt a műfajt már az ókor is művelte, az antik költészet is használta.

Az első laikus, világi himnuszíró (aki nem egyházi személy) Prudentius (348-413), aki pl. a szent kereszt magasztalására írt himnuszt (Venantius Fortunatis), amely időmértékes verselésű, és a mai napig szokták énekelni a templomban. Előtte az volt a szokás, hogy csak papok, egyházi személyek írtak himnuszokat.

Híres francia himnuszköltő volt később a skolasztika korában Pierre Abélard (1079-1142), aki teljesen eltért az ambróziánus formától. 33 himnuszt írt, a strófaszerkezet megváltozott (6 versszak, 8 soros strófák), és megjelent a rímes forma. Példa: Szombatesti himnuszok (a boldogság hangján szól, a túlvilág látomása érződik rajta).

Abélard Párizsban tanított az egyetemen és magántanárként is dolgozott. Beleszeretett az egyik magántanítványába, a rendkívül művelt Héloïse-ba (ez egy híres tragikus szerelmi története a középkornak). Titokban összeházasodtak és egy fiuk is született. Pierre Abélard-t úgy büntették meg Héloïse befolyásos rokonai, hogy megfosztották a férfiasságától. A végén mindketten kolostorba vonultak, Abélard bencés szerzetes lett.

A másik jelentős himnuszköltő Assisi Szent Ferenc (1181-1226), aki a ferences rendet alapította (amely egy koldulórend). Főműve a Naphimnusz, amelyben a természet csodálata fogalmazódik meg.

Azért volt jelentős, mert előtte a földet siralomvölgyként gondolták el, amit nem volt szabad csodálni (csak a túlvilág lehet szép, a föld az gonosz és csúnya). Ez változott meg Szent Ferenc révén, de ő sem önmagáért csodálta a természet szépségét. A versben Isten alkotásaként csodálja a természetet (a természet azért szép, mert Isten alkotta).

A himnuszok egy fontos csoportja a 12-13. században keletkező Mária-himnuszok, amelyek Szűz Máriát dicsőítik. Ezek minőségi változást hoztak.

Műfajuk tulajdonképpen siratóének vagy siralomének (planctus). Azért voltak népszerűek, mert olyan érzések szólaltak meg bennük, amelyeket a legtöbb ember már átélt (pl. az anya fájdalma gyermeke halála miatt – akkoriban magas volt a gyermekhalandóság, ezért a legtöbb anya átélte gyermeke halálát). Mivel ismert érzések szólaltak meg a himnuszokban, népszerűek voltak a hívek körében.

A leghíresebb Mária-himnusz a Stabat mater… („Állt az anya…”) – himnusz a fájdalmas anyáról. Szerzője Jacopo da Todi (13-14. századi olasz szerzetes), akinek neve („dadogós Tódi”) onnan ered, hogy valóban dadogott. A nagy ijedtségtől kezdett el dadogni, miután egy rendezvényen egy állvány rádőlt a feleségére és az asszony szörnyethalt. Ezután lett szerzetes.

A magyar irodalomban is keletkeztek ilyen planctusok, siratóénekek, pl. az Ómagyar Mária-siralom c. Mária-himnusz.

Az összefoglalónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!