Végül a 7. strófában a költő Szent Lászlót, Nagyvárad patrónusát szólítja meg, és szerencsés utazásért könyörög hozzá. Tehát nem egy istenségtől kér segítséget, hanem a lovagkirálytól, aki az övéhez hasonló értékrendet képviselt (művészetek, hagyományok tisztelete stb.). Ez a fohász a vers elejének szorongó hangulatát hozza vissza.

Úgy szólítja meg Szent Lászlót, mint hőst, „ki bárdot emelsz a jobbkezedben”, s ezzel a sorral egy középkori legendára utal. Eszerint mikor a székelyek kemény csatában harcoltak a tatárok ellen, megjelent egy hatalmas alak közöttük és eldöntötte a küzdelmet a magyarok javára.

Úgy gondolták, Szent László volt az, csakhogy Szent László ekkor már nem élt. Bebalzsamozott testét azonban verítékben úszva találták koporsójában a nagyváradi székesegyházban… Ezt a mondát Arany János is feldolgozta a Toldi estéjében.

A hőforrások, Vitéz János könyvtára és a nevezetes királyszobrok olyan ismertetőjegyek, amelyek jellemzőek voltak a 15. századi Nagyváradra és benne éltek az akkori köztudatban. Így aztán a költőnek ezek által sikerül felidéznie az olvasóban a szeretett város képét, képzetét, lényegét.

Kiváló szerkesztésre vall, hogy Janus a szobrok közül is Szent László szobrával fejezi be a búcsúzást. Ezzel ugyanis visszakanyarodik eredeti témájához, az induláshoz, és az útjához kéri a szent lovagkirály oltalmát.

Persze szívesen maradna még Váradon, de tudja, hogy nem lehet. A kedves emlékek feletti nosztalgiával tehát szemben áll a kötelességtudat, amely minden refrénben megszólal és arra készteti őt, hogy menjen, siessen, mert Budán Mátyás király várja.

A versben érzékelhető önfegyelem és kötelességtudat is sokat elmond a reneszánsz ember értékrendjéről: Janus számára ezek előbbre való dolgok, mint a saját kényelme.

Befejezés

Országok, korok, nyelvek, kultúrák, társadalmak találkoznak ebben a versben, melynek szerzője a 15. századi Európa egyik legnagyobb költője volt, egyházi személyiség, királyi tanácsadó, a humanista műveltség leghatékonyabb hazai terjesztője.

Olyan ember, aki két társadalmi berendezkedés, két életforma között élt, ugyanis hazája, Magyarország két külön világ ütközőpontja volt: a régi, elmaradott, Janus által „barbár”-nak nevezett feudális kultúra és az új itáliai eredetű humanista gondolkodás, reneszánsz művészi eszmény állt szemben egymással.

Nemzetközi szemléletű patrióta lévén Janus a korszak világnyelvén, latinul írta műveit, így ma már csak fordításban értjük meg. Ráadásul azóta sok mindent megért ez az ország, alapjaiban változott meg a társadalom, mi már teljesen más világban élünk. Mégis…

Ez a több mint félezer éves, Mátyás király idejéből származó vers – annak ellenére, hogy vannak benne olyan antik földrajzi, mitológiai utalások, amelyek a mai ember számára már nem egyértelműek –, minden kor emberéhez szól. Sőt, a fordítás 20. századi nyelvezete miatt valósággal modernnek, mai megfogalmazásúnak érezhetjük.

A benne megjelenő érzésvilág annyira univerzális, hogy a mai ember ugyanúgy át tudja élni, mint a költő kortársai. Kivel nem fordult még elő, hogy valahonnan, valakitől vagy valamitől búcsút kellett vennie? Nem feltétlenül kényszerből, amit sorscsapásként élt meg, és talán nem is véglegesen, de el kellett mennie, ami ellentétes érzéseket váltott ki belőle.

Gyakorlatilag mindenki élt meg olyat, hogy távozáskor szomorúságot érzett az elszakadás ténye miatt, ugyanakkor a várt új élmények, az utazás izgalma lelkesítette is. A sok évszázados vers egyik csodája, hogy ma is teljesen megfogható és átélhető mindenki számára.

***

Részletes, „sorról-sorra” elemzés sok magyarázattal ITT olvasható.