A vers formai jellemzői, szerkezete, hangvétele

A vers 7 versszakból áll, amelyek azonos felépítésűek, hatsorosak (5 sor + 1 sor refrén) és 11 szótagosak. Minden strófát a következő refrén zár le: „Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!”

A refrénnek két fő feladata van: egyrészt lezárni az adott gondolategységet, másrészt dinamikusan továbblendíteni a verset. A refrén türelmetlenséget, tettvágyat, sürgetést, várakozást sejtet, és minduntalan figyelmeztet arra, hogy menni kell.

Egy újabb feladat várt a költőre, és ez az újabb kihívás egyrészt lelkesíti, másrészt a nagyváradi táj és maga a város, amelyet szeret, visszahúzná, marasztalná.

A költemény versformája az ún. hendekasyllabus, amely a humanista felfogás szerint az epigrammák versformája, de a Búcsú Váradtól akkor sem epigramma, mivel líraibb, dalszerűbb és terjedelmesebb az epigrammáknál.

A vers tempója gyors, pattogó ütemű. A strófák formailag zártak, és 3 fő részből épülnek fel: búcsúzás, visszatekintés és előretekintés.

A lírai én ellentmondásos érzéseket táplál az utazással kapcsolatban. A hendekasyllabus gyors, pattogó üteme és a refrén azt érzékelteti, hogy a Budára utazó Janus izgatott az utazása miatt, az utazás lázában ég és gondolatban már előre is szalad út icélja felé.

A búcsúzás ugyanakkor érzelmileg összetett folyamat: egyszerre izgalmat és szomorúságot is ébreszt a költőben, aki menne is meg maradna is. A kedves emlékek visszatartják, a reményei és a rá váró élmények azonban távozásra késztetik.

Ez a kettősség adja meg a vers alaphangját is. Sajátos ellentét feszül a mű formai zártsága és a beszélő zaklatott, türelmetlen lelkiállapota között. Fájó szívvel búcsúzik a kedves tájtól, amelytől el kell válnia, ugyanakkor úticélja felé is húzza valami: türelmetlenül várja, hogy megérkezzen.

A refrén kifejezetten dinamikussá teszi a verset: a Budára siető költő izgatottságát fejezi ki. Ezzel szemben állnak a refrén előtti sorok, amelyek nagyon statikusak, és amelyekből kiderül, mi minden köti Janust Váradhoz, mennyire szereti a várost, beleértve Vitéz János könyvtárát, a híres királyszobrokat, Várad történelmi emlékeit, és tiszteli a város patrónusát, Szent László királyt.

Ez az ellentétező szerkesztés a strófákon belül is érvényesül, pl. az idősíkok között. Az idősíkok folyton keresztezik egymást: a múlt kedves emlékeivel szemben áll a jövővel kapcsolatos izgalom és bizakodás, reménység, ezért érez a költő a jelenben zaklatottságot és szorongást. És emiatt van a versnek szomorkás, elégikus hangvétele.

Ahogy térben távolodik Nagyváradtól, időben a jövő irányába mozog, gondolatai azonban a múltban járnak, emlékein mereng. Fizikai mozgása és emlékezete tehát ellentétes irányúak. Hasonló tér-idő viszonyok Petrarca szonettjeiben is előfordulnak.

Látószög, beszédhelyzet

A vers beszédhelyzete kissé bizonytalan a különböző fordításokban levő hangsúlyeltolódások miatt. Nagyon érdekes kérdés, hogy a vers beszélője vajon már úton van vagy még az indulás előtti utolsó pillanatban gondolja és érzi mindazt, amit a költemény kifejez.

Kétféle vélemény alakult ki a vers beszédhelyzetét illetően:

1. búcsúzkodva távolodik a költő, tehát a havon sikló szánból vet egy futó pillantást a téli tájra és a gyorsan tovatűnő Váradra.
2. indulás előtt búcsúzkodik, de közben sürgeti is az indulást, és gondolatban már előreszalad úti célja felé, Budára.

A címet Áprily Lajos elég sajátos módon fordította; az eredeti latin cím Abiens valere jubet sanctos reges Varadini. Tehát nem Búcsú Váradtól, hanem: Az elmenő üdvözli a szent királyokat Váradon, vagy: Távoztában elbúcsúzik Várad szent királyaitól (szó szerinti fordításban).

Az eredeti cím tehát azt fejezi ki, hogy a lírai én éppen indulóban van, még csak készül elhagyni a várost.

A refrén azonban, legalábbis Áprily Lajos fordításában („Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!”), azt a benyomást kelti, hogy a költő már úton van, tehát a rohanás, szánkózás közben búcsúzik Váradtól.

Berczeli A. Károly fordításában (amely pontosabban követi az eredeti latin szöveget) azonban így hangzik a refrén: „Fel hát az útra, társaim, siessünk!” Útra fel, ilyet akkor mondunk, ha még nem indultunk el. Ebből a fordításból tehát az érződik, hogy még az indulás előtt búcsúzkodik Nagyváradtól a költő.

Ez azt is jelenti, hogy a városról megjelenő képek nem emlékek, hanem a jelenben látott állóképek, amelyekre az indulás előtt a lírai én még egy utolsó pillantást vet. Ez esetben viszont a dinamikus refrénnel szemben maguk a strófák statikusak, s ez az ellentét jól érzékelteti azt az érzelmi feszültséget, amit ez az utazás okoz Janusnak. De miért volt feszült?

Egyrészt kiszakadt megszokott, kedvelt környezetéből és elhagyta otthonát, ez a szituáció magyarázza szorongását, de egyben izgalmát is. Sajnálta elhagyni Váradot, amely a korabeli magyar világgal szemben (amit ő Itáliához képest „barbárnak” érzett) a civilizáció szigetének számított. Talán az ismeretlen jövőtől is félt, ugyanakkor vágyott is a kalandra, az új élményekre.

Ez a bonyolult érzelemvilág teszi a verset élővé és mozgalmassá. Meleg őszinteséget érzünk mögötte.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!