A felvilágosodás korában a költőktől azt várták, hogy hasznos ismeretterjesztő munkát végezzenek, vagy a nyelvújításban részt vegyenek. Csokonai ezzel szemben az ember belső világát, a képzeletet és a filozófiai mélységet helyezte a középpontba (Az ember, a poézis első tárgya).

Életművének jelentős részét alkalmi költemények teszik ki: névnapi, születésnapi, temetési versek (pl. egy haláleset alkalmából írta a Halotti verseket).

A versírásra alkalmat adó esemény csak ürügyül szolgált, csak klasszicista ugródeszka a számára, de a mecenatúrából is következik, hogy alkalmi költemények sokaságát hagyta hátra (pl. előfordult, hogy valakinek egy adott pozícióba való beiktatására írt verset).

Csokonai szerepei

1. a vidám természetű poéta szerepe

Erről a szerepről olvashatunk Az én poézisom természetéről c. versében, ahol az anakreóni életvitelt hirdeti. Elutasítja a 17-18. századi szentimentális sírköltészetet, mert nem éjszaka, szomorúság, halál kell neki.

Kurta filozófiájának lényege: éljünk vidáman. Ez a „kurta filozófia” állatdialógusokban valósul meg, pl. A pillangó és a méh. A pillangó az élet élvezete után fut, míg a méh hasznos. Csokonai nem a méh filozófiáját választja, mivel a pillangó az, aki az esztétikai szépet, a műalkotást élvezni tudja, míg a méh legfeljebb a természeti szépet tudja élvezni.

Csokonai a haszonság kultusza ellen is fellép. A kor társadalmát ugyanis a hasznosságkultusz uralta, mely szerint a pénz, a kereskedelem és a fizikai fennmaradás a legfontosabb. Csokonai azonban tudta, hogy magasabb rendű szellemi értékek is vannak, és a haszonelvűség ezeket elsorvasztja.

A hasznosságot rideg polgári mércének tartotta, mellyel szemben a költészet öncélúsága számít értéknek. Elutasította a haszonelvűséget, és ellenezte azt is, hogy a művészetet a puszta anyagi haszon érdekében műveljék. A költészet nem alacsonyodhat iparosmunkává: a verscsinálás csak halott technika, ha nincs az alkotásban lélek, poézis.

A rideg, haszonleső világ elől némelyik versében a természetbe menekül (pl. A Magánossághoz), ahol csend és béke honol, vagy a művészetbe, amely tiszta, és amely megnyugvást ad a léleknek.

Csokonai a haszonelvűséggel szemben az öröm és a szépség jogát hirdette. A rokokó és az anakreoni mintára írt verseiben a vidámság, a szerelem, a boldogságkeresés és a természet a fő értékek. Nem szabad, hogy minden gondolatunk gyakorlatias legyen és a kenyérkereset körül forogjon.

2. a nemzet költőjének státusza

Csokonainál nem folyamatos ez a szerep, csak fel-felvillan. Az 1790-es években a nemzeti múlt énekese (bárdusa) akart lenni, egy Árpádiászt akart írni.

A Dugonics oszlopa című költeményében, melyet 1795-ben írt, és amely a magyar nyelvújításról és Dugonics András munkásságáról szól, írt a magyar nyelv helyzetéről. Kifejtette, hogy a magyarságnak a múltját, a hagyományait, a nyelvét meg kell őriznie.

Végül azonban Csokonai nem lett népköltő, nem olyan a nyelve. Ismerte a népnyelvet, de az irodalom nyelvének nem azt tartotta.

Tudott azonban népnyelven is írni, sőt, az ő nevéhez fűződik a magyar irodalom első lejegyzett népies tündérmeséje. Ez a mese A méla Tempefői című művéből Szuszmir meséje (a grófi házban megkínálják Szuszmirt borral, aki kisasszonya szórakoztatására leül mesélni, és egy népmesét ad elő). Nyelvezetében a paraszti humor olykor vaskos, olykor erotikus motívumokkal elegyedik.

3. a filozófus költő szerepe

Csokonai költészetében fontos kiindulópont volt egy, a 17. század végétől létező irányzat, az ún. fiziko-teológia, amely lényegében a természettudomány és a teológia összebékítése. Ennek lényege, hogy Newton világát nem tartja fenn mindig az anyagmegmaradás, Istennek néha be kell avatkoznia.

Az irányzat a természet csodáin keresztül hirdette Isten nagyságát, és Csokonai fiatalkorában, debreceni kollégiumi évei alatt ezt a világképet beépítette a verseibe. A természet jelenségeit ésszerű és erkölcsi csodaként mutatta be, amely Isten létét igazolja.

A lét nagy láncolatának középkori kérdését Diderot aktualizálta (az összes élőlényt egy lánc köti össze, minthogy egymás táplálékát jelentik). Semmiféle lét nem maradhat megvalósulatlan, kizárja a vég (finalitás) lehetőségét.

Ez egy vallásos világkép, melyben az ember kapcsolja össze a fizikait és a szellemit. Az irányzat egyik sajátossága az ember felmagasztalása, minthogy minden őérte lett teremtve, de Csokonai később már megkérdőjelezte a természet emberközpontúságát.

Későbbi műveiben (pl. Halotti versek) eltávolodott a fiziko-teológiától, mivel megingott a gondviselésbe vetett hite, és már nem tudott azonosulni ezzel a harmonikus, a mindenség rendjét dicsőítő szemlélettel.

Az estve című versében elszakítja a lét nagy láncolatát az emberiségre nézve. Az álom c. versében pedig az egyénre nézve. Kizárja Istent, önmagára hagyja a természetet, és felveti a lélek halhatatlanságának kérdését.

Fordulópontok Csokonai életművében

Egy költői életmű nem szakadatlan fejlődés, ahogy a történelem menete sem az. A költő gondolkodása, világnézete megváltozhat, és nem feltétlenül élete végén írja a legjobb verseit.

Csokonai életének második fele a szentimentalizmussal írható le, az első fele inkább klasszicista.

Életművében két nagy fordulat található:

• 1795 – kicsapják a debreceni kollégiumból (csak eddig a pontig ír filozófiai verseket, ezután megcáfolja korábbi szemléletét)
• 1798 – Lilla elvesztése (ezt a veszteségélményt fel szokták nagyítani, és úgy prezentálják mint teljes összeomlást, pedig Csokonai azért nem egyetlen abszolútumra tette fel az életét)

A veszteségélmények a költő világképében való eltolódásokat eredményeznek, mivel az egyén és a világ között hasadás, törés áll be. A veszteségélményt pl. A tihanyi Ekhóhoz, A Magánossághoz című versei fejezik ki.

A Lilla-ciklus sem egy egyszerű szerelmi ciklus, hanem egy életfilozófiát foglal magában. Ez egy tudatosan elrendezett versciklus, amelyet Csokonai poétai románnak nevez (de nem az). A klasszicista hagyományt annyiban követi, hogy a témához felépít egy hármas könyvet és nem sorrendben halad végig.

Csokonai a témát sok minden kimondására felhasználja, átalakítva a valós élményt. A boldogság, a szépség leírásain látszik, hogy rokokó költőktől, barokk költőktől, olaszoktól tanul. De azért a boldogság mellett a küzdelem és a veszteség élménye is benne van.