Csokonai A Magánossághoz című költeménye egy elmélkedő, meditációs vers, mely 1789-ban keletkezett. Témája a magányosság (a Magány istenasszonyának) dicsőítése. A témát a versszakok kettesével mindig újrafogalmazzák.

Már a vers címe is jelzi, hogy a költő szól valakihez vagy valamihez (egy megszemélyesített fogalomhoz). A klasszicista címadásban fontos, hogy valakihez vagy valamihez szóljon a vers. Csokonai úgy beszél a magányhoz mint valóságos személyhez, tehát egy antropomorfizált pszichológiai helyzetet látunk.

Megszemélyesítve a fogalmat (ezt jelzi a nagy kezdőbetű is: Magánosság) egyfajta allegorizált alakot, istenasszonyt teremt belőle, akihez beszél.

A magány istenasszonyát különféle női szerepekkel ruházza fel:

• anya szerepe („Ringasd öledbe lelkemet”) – szeret, félt, megóv
• gyengéd nő („szelíd Magánosság”) – kedves lény, ártalmatlan, nem bánt senkit
• hűséges, őszinte társ („Kíséred és ápolgatod”) – vigasztalja, segíti, ápolgatja a lelkét
• megértő jó barát („szívemet baráti módra érted”) – vele érez, megérti, lojális
• múzsa („Tebenned úgy csap a poéta széjjel”) – segít a költőnek alkotni (a kora romantika alkotói alkotáslélektani szempontból fontosnak tartották a magányt, mert a magány olyan ihletett lelkiállapotot hozhat létre, amelyben a művész új világok teremtésére válik képessé)
• angyal, őrangyal („a sírhalom völgyén is őrzőangyalom”) – ez szintén védelmező szerep, mint az anyáé, de már túlvilági, transzcendens, nem az emberi világhoz tartozik

Ezek a szerepek, és az a tény, hogy a magányt nőként képzeli el, arra utal, hogy a költőnek legjobban a szeretett nő hiánya fáj. (Életrajzilag is helytálló ez a megállapítás, mivel a vers Lilla elvesztése után született, valószínűleg a szerelemben való csalódás hívta életre.)

Nem véletlen, hogy a verset a szentimentalizmus (az érzékenység irányzatának) stílusjegyei uralják. Az elégikus-szomorú lelkiállapot nem engedi, hogy a versben érvényesüljön a Csokonaira jellemző rokokó idill, játékosság és életöröm.

A mű keretes felépítésű, mivel az első versszak első sora csaknem megegyezik az utolsó versszak záró sorával.

A vers kezdetén rögzíti a vershelyzetet: Kisasszondon van éppen, itt írja a verset (ez Sárközy István alispán birtoka). A költő hosszan vendégeskedett itt. Leírja a konkrét környezetet, tájat is, amelyben töprengeni kezdett a magányról.

Érzékelhető a piktúra (tájleírás) és szentencia (bölcselő rész) jelenléte külön-külön.

Szerkezetileg 3 fő egységre tagolható a vers:

● 1. egység (1-3. versszak) – a Magánosság dicsőítése. Csupa pozitív jelzővel látja el, pl. „áldott Magánosság”, „szelíd Magánosság”. Megszólítja a magányt, és könyörgésszerű beszédet, már-már imát intéz hozzá.

Az érintetlen természet közel áll a szomorú ember lelkéhez, vigaszt nyújt neki. „Itt a magányos völgyben és cserjésben, / Felfrissítő árnyék fedez, / A csonka gyertyánok mohos tövében / A tiszta forrás csergedez.” (idézet átírva mai helyesírásra – szerk.)  Teljesen idilli a környezet. Itt lakik a magány istenasszonya is ebben a harmonikus világban.

Csokonai itt a szentimentalizmus szókincsével és poétikai hagyományaival dolgozik. (De a rokokó, amely miniatürizál, szintén benne van.)

„Két hegy között a tónak és pataknak / Nimfái kákasátorokba laknak, / S csak akkor úsznak ők elő, / Ha erre bölcs s poéta jő.”

Az ábrázolt táj egyszerre álomszerű (nimfák) és valóságos (völgy, forrás, patak). Egyszerre külső táj és belső, lelki táj (az érzéseket fejezi ki). így minden idilli jellege ellenére melankolikus hangulatot hordoz.

Csokonai a szentimentalizmus idilli világát festi elénk, és a bölcs és a poéta azok az értéket képviselő személyek, akiket az emberi világból behelyez ebbe az idilli világba. A táj csodái, a nimfák és a magány istenasszonya csak nekik mutatják meg magukat.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!