● 2. egység (4-7. versszak) – általánosságban felsorolja a magány lényeges vonásait, ezen belül is a társadalomra helyezi a fókuszt.

A 4-5. versszak a témát fogalmi síkra helyezi, bizonyít, ellentétez. Szociológiailag is megnézi, hol lakik a Magánosság (nem a „fársángos” nagyvilágban, hanem a szelíd faluban, a mezőn).

A magány jótékony hatását nem tudják átélni azok, akik az élet sűrűjében forognak, királyok, fösvény pénzemberek, nagyravágyók stb. Ők utálják a magányt, mert nekik a magány istenasszonya csak gondokat, félelmet és bánatot szül, amikor nagy ritkán meglátogatja őket.

Viszont menedéket ad azoknak, akik készek kivonulni a világból a természet lágy ölére, a holdsütötte bükkfák közé. Az ő lelküket megnyugtatja. A költő ismeri a magány jótéteményeit, amiket mások nem. „A nagy világ jótétedet / Nem tudja s útál tégedet.”

A 6-7. versszak a téma harmadik újrafogalmazása merészebb képekkel. A magány „mentsvára a szomorkodónak”, a költőnek vagy annak, aki a lelkét rendbe akarja tenni.

A beszélő elutasítja az emberek zajos és kíméletlen világát, ugyanakkor a társadalomból való kivonulást kényszerként éli meg, még akkor is, ha önként választotta. Azért választotta, mert az emberek bántották, így a természetbe való elvonulása egyszerre kirekesztettség is és tudatos döntés is („ki megvetette a világot, / Vagy akinek már ez a nyakára hágott…”). A világ megtaposta őt, ezért akar neki hátat fordítani.

A magány sok mindent ad az értéket kereső embernek, de legfontosabb áldásai az erény, a bölcsesség és az ihletett állapot: „tebenned úgy csap a poéta széjjel…”: ez már romantikus, mozgalmas kép. Az új dolgok teremtése („Midőn teremt új dolgokat, / S a semmiből világokat”) már a romantikus esztétika elve (a klasszicista utánoz, a mimézis elvét vallja). A vers tehát átmenet a múlt és a jövő verstani hagyományai között.

Az elégikus hangnem fölerősödik, így észre lehet venni, hogy a beszélő mást mond és mást érez. A magány áldásait sorolja, de közben szenved a magánytól. Valójában nem a magányra vágyik, hanem megértésre.

A lírai énnek társaságra lenne szüksége, de olyan emberek társaságára, akik szeretik őt. Lényegében egy hűséges barátra vagy társra (szeretőre) vágyik. Mivel hű társa nincs, úgy érzi, jobb neki távol az emberektől, hiszen akikkel együtt lehetne, azok rosszul bánnak vele.

Így hát megpróbálja a magányt a társává tenni, amelyet felmagasztal, és igyekszik olyan magasabb rendű létformaként feltűntetni önmaga számára, amelyben vigaszra találhat. Ám ez a kísérlete bizonytalan kimenetelű.

● 3. egység (8-11. versszak) – Itt átfordul a vers: a beszélő eddig általánosságban fogalmazott, most első személyben szólal meg. Az kerül fókuszba, hogy milyen az ő saját kapcsolata a magánnyal.

A vers itt személyesebbé válik és érzelemdúsabb, de egyben komorabb is lesz, mivel a beszélő lelkiállapota is komor. Elpanaszolja a magány istennőjének otthontalanságát, a társadalomból való kivetettségét, a ridegséget, amivel az emberek részéről találkozik.

Nyilvánvaló, hogy szenved, így bár továbbra is dicséri a magány istenasszonyát, egyértelmű, hogy valójában ezzel csak vigasztalja magát. Szavai és érzelmei között egyre nagyobb az ellentmondás. Kényszerből van egyedül, és a magány nem tesz jót neki, hiszen egyre szomorúbb. A magány nem tudja megszűntetni a hiányérzetét.

Már nem vár semmit az élettől sem. A problémájára nincs megoldás a földi világban, a magány istenasszonya nem tud rajta segíteni. Az, hogy a magányos élet egy magasabb rendű létezési forma, önámítás volt csupán. Csak az örök magány, a halál tudja visszaadni a beszélőnek lelki békéjét, csak a halál adhat neki megnyugvást.

A versen végighúzódó ellentét, amely a beszélő boldogságvágya és nyilvánvaló boldogtalansága között feszül, csak a halál gondolatában oldódik fel, amely véget vet minden szenvedésnek.

A magány azonban a halálhoz is kell: „mikor szemem világán / Vak kárpitot sző a halál / Ott a Magánosság setét világán”… Az ember egyedül hal meg. A halál és a magány összetartozik. A halálban, a sírban mindenképp a magány vár („Síromba csak te fogsz alá követni”).

És bár a halál véget vet boldogtalanságának, szenvedésének, a beszélő valójában fél a haláltól, mert fél az ismeretetlentől („A nemtudás kietlenén vezetni”), ezért van szüksége arra, hogy őrangyalként óvja-védelmezze őt a halálban a magány istenasszonya.

Az utolsó sor („Áldott Magánosság, jövel!”) majdnem ugyanaz, mint a legelső sor („Áldott Magánosság, jövel! ragadj el…”), de más a jelentése. A beszélő mindkét esetben hívja a magányt (jövel = jöjj, gyere), de míg a vers elején csak egy kis vigaszt adó magányra vágyik, addig a vers végén ugyanazokkal a szavakkal már halálvágyat fogalmaz meg.

A vers vége felől olvasva az első versszak idillje ironikus értelmezést nyer. Játékosan indul a költemény, és komollyá, sőt, szomorúvá, komorrá válik a végére, és ezzel rácáfol a befogadói várakozásokra (az olvasó nem ezt várja).