Úgy indul a mű, hogy egy színdarabot próbálnak benne (színdarab a színdarabban). Trepljov alkotása nem egy vérbő, elementáris erejű színmű. Inkább lassú, sok monológ van benne, s egyetlen szereplője Nyina. A darab a hatásokra törekszik, díszlete sincs, illetve a tó fölé emelkedő hold képe a díszlet (a szabadban adják elő), s kénes gázt fújnak a közönség közé, hogy ezzel is a hatást növeljék.

Nagyon elvont darab ez, valami hatalmas, kozmikus erejű a tóból kiemelkedő Nyina. Talán a világ elejéről, teremtéséről, vagy éppen talán a világ végéről szól. Megjelenik a Rossz is, a Sátán.

A közönség nagyon kicsi, alig néhányan vannak, csak a ház népe nézi az előadást, meg néhány szomszéd és az éppen hazalátogató Arkagyina, Trepljov édesanyja, aki híres színésznő.

Arkagyina a fővárosban él, onnan látogat haza a vidéki földbirtokra bátyjához, Szorinhoz és fiához, Trepljovhoz meg a többiekhez. Egy sikeres, neves író, Trigorin kíséretében tér haza, akinek már sok darabját bemutatták, melyekben Arkagyina sikert aratott.

Arkagyina Trigorin szeretője, de nincs köztük szerelem. Arkagyina az idősödő nő gőgjével ragaszkodik Trigorinhoz. Bár 43 éves, még mindig szép, de azért már a hervadás jeleit is mutatja. Rajong Trigorin munkáiért, főképpen azért, mert ő szerepel a darabjaiban. Trigorin és Arkagyina kapcsolata nem pusztán szerelmi kapcsolat, szerepet játszik benne az érdek is.

Arkagyina saját jól felfogott érdekét szem előtt tartva fogja magának olyan erősen Trigorint, aki híres író, darabjait újra meg újra színre viszik, s Arkagyinának nem mindegy, hogy Trigorin milyen darabokat ír. Hiszen ha a mű főszereplője egy fiatal lány (aki mondjuk 16 éves), vagy egy fiatal fiú, akkor Arkagyina nem tudja a szerepet eljátszani. Neki az a jó, ha Trigorin az ő számára ír szerepeket, vagyis olyan darabokat ír, amelyekben ő játssza a főszerepet.

Neki ez fontos, ezért nem engedi el Trigorint, hanem érdekből, szerelem nélkül is maga mellett tartja. Ez persze nincs ilyen nyíltan kimondva (Arkagyina állandóan bizonygatja, hogy mennyire szerelmes Trigorinba), de a szöveg mögött, a sorok között érezhető, a szavak mélyebb értelmében megjelenik.

Arkagyina és Trepljov viszonya: Arkagyina Trepljov édesanyja, de kapcsolatukban szakadék van, érzelmi szakadék. Tudjuk, hogy Arkagyina idősödő asszony, de állandóan fiatalabbnak akar látszani. Trepljov el is panaszolja nagybátyjának, Szorinnak, hogy Arkagyinának kellemetlen, hogy felnőtt, 25 éves fia van, mert állandóan arra emlékezteti, hogy már túl van a fiatalságán.

Arkagyina imádja a színészetet, szent hivatásnak tekinti, abban a hitben él, hogy az emberiséget szolgálja. Fia azonban nem ismeri el a színházat, üresnek találja, s új formákat keres.

Íróként Trepljov sikertelen, és mivel önérzetes, bántja, hogy nem tud megállni a lábán, nem tud a művészetéből megélni. Ráadásul tudja, hogy anyja lenézi a művészetét (holott egy anyának az lenne a dolga, hogy bátorítsa, biztassa a gyerekét).

Kiderül, hogy Arkagyina el sem olvasta a fia első kiadott munkáját (ugyanis régen úgy készítették az újságokat, hogy a lapok össze voltak ragadva, s otthon kellett őket ollóval szétvágni – Arkagyina fel sem vágta az újságot, ebből tudjuk, hogy nem olvasta). Trepljov érzi, hogy anyja lebecsüli, és ez is csak visszalöki őt.

Arkagyinát a siker élteti, nem akarja, hogy fia fölébe kerekedjen, sikeresebb legyen, mint ő. Olyankor is féltékeny, ha más játszik a színpadon, és nem ő. Féltékeny Nyinára, amiért ő szerepel Trepljov darabjában. Hozzászokott, hogy a nagyvárosban sokan körülveszik és dicsérik, ezért irigykedik, amikor Nyinát dicsérik és nem őt.

Arkagyina kifelé él, teátrális, magamutogató személyiség, minden mozdulata a közönségnek szól. Mindig úgy jelenik meg, mintha épp színpadon lépne fel. Erre azt mondjuk, hogy extrovertált (az ellenkezője az introvertált: befelé forduló, önmagába visszaforduló személyiség, aki inkább rejti magát, minthogy megmutatná).

Viszont Arkagyina nem akar másnak látszani. Vállalja magát, azt, hogy szereti önmagát és hogy hiú, saját szépségével eltelt, nárcisztikus személyiség. Szereti szépnek tudni magát, szereti nézegetni magát. (A nárcisztikus kifejezés az ókori görög mitológiából származik: Ovidius Átváltozások c. művében szerepel Nárcisz története, aki mindig nézegette magát a patak vizében, és beleszeretett saját magába, a saját tükörképébe. Azokat nevezik nárcisztikusnak, akik önmaguk szépségében hisznek.)

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!