Vitkovics Mihályhoz

A vers címzettje Vitkovics Mihály szerb származású költő, műfordító, aki Pesten élt, és a szerb kultúrát, folklórt támogatta Magyarországon.

Egy irodalmi szalont vezetett, amely ellenpontja volt a Virág Benedek-féle háznak. Vitkovics szalonja városiasabb, az értelmiség jár ide, de a népdalos, népies, a romantika irányába mutató életet kultiválók sem vetették meg. Szemere Pálhoz is ellátogat mindenki a péceli kastélyba, ahogy Vitkovicshoz és Virág Benedekhez, és ilyenkor történelem, politika és morál a beszédtéma.

Vitkovics Mihály írt egy episztolát Horvát Ádámhoz, melyben a szelíd vidékről van szó. Ő, Berzsenyi azonban a városról, a nagyvárosról, Budáról és Pestről énekel, azt dicsőíti. Buda roppant bércfokáról nyílik a látószög, ami hatalmas perspektíva az ő Vas megyei birtokához képest. (Ekkor még csak ideiglenes híd volt a Dunán, nem létezett még a Lánchíd.)

A kéz „nagy remekjei” az épületek, és a „dicső ész” alkotásai a városiasság, a kultúra. A város Berzsenyi számára mindaz, ami otthon nincs.

Ez egy melankolikus költemény a hiányról, mindarról, ami Berzsenyinek nincs. Elégiái is ebből a hiányból táplálkoznak.

Mindenki parlagias, sűrűvérű nemesembernek látja Pesten Berzsenyit, és a pesti körök egy életre megbántják, pedig valójában mély érzésű volt.

Élni és örülni és használni, ezek fontos értékek, és neki emberek kellenek, akik olyan elmék, mint ő, és nem izzadó vidékiek és szép táj (ami a saját világa).

Két lehetősége van egzisztenciálisan:

• mások munkájából élő földesúr, aki fél is azoktól, akikből él (ez modern gondolat)
• jogász (az értelmiségiek nagy része jogi végzettségű)

A mű végén visszatér Vitkovics írásához. Szerinte a pesti az értékesebb, a tartalmasabb élet. Ez egy ellenhoratiusi episztola. Részletes elemzés ITT olvasható.

A Pesti Magyar Társasághoz

1815-ben írta. A vers alapgondolata, hogy a racionalitás az ember felemelkedésének záloga. Az ész isteni szereppel van felruházva, mely az egész világot képes elpusztítani és újjáteremteni. A hit világában is létezik ugyanez az ellentét: van egy arisztokratikus műveltség, a tudomány, és van a babona, az ösztönök világa.

Az ész vezethet csak ki a babona sötétségéből, ezért a vers a tudományok művelésére. a kultúra ápolására buzdítja a korabeli magyar értelmiséget.

Berzsenyi viszonya a tudománnyal és a műveltséggel ellentmondásos.

Önmítoszokat teremt saját magáról, mint minden nagy költő, és az egyik ilyen önmítosz a műveletlensége. Kb. 14 éves koráig természeti körülmények közt nevelték, és ez tudvalevő volt. Így hát meg akarta mutatni, hogy belülről, önmagából meríti a tehetséget és az ihletet, nincs szüksége könyvekre (egyszer elolvasott egy könyvet, aztán széttépte).

Ő maga terjeszti önmagáról, hogy műveletlen – egyáltalán nem biztos, hogy ez valóban így van.

Kritikájában Kölcsey a fejére olvassa, hogy műveletlen – azt, amit ő terjeszt magáról –, s Berzsenyi ezen megsértődik. Ezután kritikai stúdiumokat folytat, és megírja a Poetai harmonistica c. művet, hogy megmutassa: lám, ő is tud tudományos művet írni.