Látomásosság és profetikus versbeszéd

A vers legfőbb poétikai jellemzője a látomásosság.

A látomás olyan kép, amely a képzeletünkben jelenik meg, és túl van a realitáson, a megszokott valóságon. A látomásban egymással össze nem illő látványok vagy hangjelenségek kapcsolódnak össze. Költői alakzatként már a Biblia prófétai könyveiben is igen gyakori, főleg a Jelenések könyvében.

A legkülönbözőbb korszakok, pl. a barokk és a romantika is kedvelte a látomásosságot az irodalmi művekben. A látomás vagy vallásos, erkölcsi jelentéssel telítődött, vagy allegorikus, szimbolikus tartalmakat közvetített, és általában patetikusan, szenvedélyesen adták elő.

A romantikus költészetben a látomásversek kicsit különböznek az előző korok verstípusaitól: sokkal erőteljesebb fiktív belső tájat hoznak létre, amely valamilyen lelkiállapotot jelenít meg.

A látomásos jellegből következően a versbeszéd a Biblia profetikus beszédmódjának hagyományait követi.

A Biblia prófétái Isten nevében szóltak a közösséghez, az Úr akaratát, tanácsait értelmezték az emberek számára, egyszóval Isten hírnökei voltak. Isten akaratát pedig álomlátás és jóslatok útján fejtették meg, a látomás tehát nem más mint eszköz küldetésük teljesítéséhez.

Persze, az Előszóban nincs jelen konkrétan az az Isten-próféta viszony, amelyből a Bibliában szereplő látomások következnek. Ez nem meglepő, elvégre a romantika szerette elvilágiasítani (laicizálni) a vallási témákat.

Vörösmarty Isten helyébe a vers beszélőjét állítja, aki nagy igazságok tudójaként szólal meg. A beszélő az ihletettség állapotában levő költő, aki ebben az állapotban a köznapi embernél sokkal többet lát, sokkal többet tud a létezés törvényszerűségeiről, így hitelesen tudja közvetíteni a nagy igazságokat.

A Bibliában megjelenő prófétairodalom egyik jellegzetes típusa az apokalipszis-jövendölés. Az Újszövetség egyetlen ilyen típusú prófétai irata a János evangéliumában szereplő Jelenések Könyve. Az Előszó János jelenéseivel is párhuzamba állítható, mivel a látomásban a világvége, a végidő jelenik meg, de kapcsolatba hozható a bibliai teremtés-és pusztulástörténetek egyes mozzanataival is.

Ezeket a bibliai vonatkozásokat a vers újraértelmezi. Első 17 sora egy második teremtéstörténetet vázol fel („szent szózat”, „dicsőbb teremtés”), a 37-41. sor azonban az igazi teremtést, az isteni teremést magát is elhibázottnak nevezi (Isten „elborzadott a zordon mű felett”). Ez azt sugallja, hogy az emberi létezés eleve tragikus, az emberiség sorsa az, hogy történelmi katasztrófákon menjen keresztül.

A János jelenései nemcsak a végítélet próféciái, hanem a megváltás beteljesülését is jövendölik. Vörösmarty képei nemcsak a nemzethalált, a magyarok pusztulását jelenítik meg: a sorstragédia az egész emberiségre vonatkozik. A pusztulás tehát mindenre és mindenkire kiterjed a versben, és a végén egy hamis ünnep jön, ami az ember megválthatatlanságát jelképezi.

Vörösmarty olyan kérdéseket vet fel a műben, amelyeket később Madách Imre fog Az ember tragédiájában, a Madách által boncolgatott problémakört előlegezi meg a vers.

A vers külső formája, szerkezete

Az Előszó mintegy véletlenül, de inkább szándékosan 49 sorból áll, ami erős gyanút kelt, hogy már önmagában is jelkép: 1849-et, a világosi vereség évét jelöli.

Egyértelmű tehát, hogy a magyar történelmi katasztrófa élménye szülte a verset. Ugyanakkor az Előszó túlmutat a konkrét közéleti aktualitáson: több van benne, mint a meghiúsult reformkori remények és a bukott szabadságharc elsiratása, hiszen egy egyetemes érvényű, nagyszabású vízió jelenik meg.

Uralkodó verslába a jambus, méghozzá ötös és hatodfeles jambusokban írta meg Vörösmarty, a sorok rímtelenek, 10 vagy 11 szótagosak. Mint említettem, ezt a versmértéket drámai jambusnak is nevezik. Eredetileg angol, de csaknem minden európai nyelvben megtalálható.

A versben nagy érzelmi töltet jelenik meg, hangvételét romantikus pátosz, emelkedettség jellemzi.

Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!