A hamleti magatartás nagy kérdései

Hamlet először el akarja mondani társainak, hogy mit tudott meg a szellemtől és az milyen feladattal bízta meg, de aztán meggondolja magát. Miért? Mi játszódik le a lelkében?

Bár megesküszik a bosszúra, négy felvonáson keresztül halogatja azt. Végül az V. felv. utolsó jelenetében követi el, olyan kényszerhelyzetben, amikor életéből már csak percek vannak hátra. Miért?

Ráadásul tudjuk, hogy Claudius is el akarja pusztítani Hamletet: ez létérdeke, hiszen tőle bitorolja a trónt. Mégsem kerülnek nyílt konfliktusba egymással egyszer sem, kivéve a végső leszámolást.

A bosszú akadálya Hamlet jelleme. Rengeteg vívódáson megy keresztül, mire végre tudja hajtani.

A darab témája nem is a bosszú maga, hanem a bosszú halogatása lelki okok miatt.

Az igazi konfliktus tehát nem Hamlet és Claudius között van, hanem Hamlet lelkén belül. Egyik oldalon áll a bosszú kötelezettsége, amit magára vállalt, másik oldalon az erkölcsi aggályai, fenntartásai.

Cselekedni legtöbbször gondolkodás nélkül a legkönnyebb: aki túl mélyen megérti a világ dolgait, annak egyáltalán nem könnyű felelősen cselekedni. A tett fontolgatása akadályozza a tettet, amit újra meg újra elhalaszt a főhős. Ezért Goethe pl. gyengének tartotta Hamletet, akinek kötelessége lenne egy nagy tettet végrehajtani, de képtelen rá. Ez azonban nem elégséges magyarázat Hamlet halogató magatartására.

Mint ahogy az sem, hogy a művelt, humanista királyfi visszaborzad az erőszakos, véres tettől, hiszen végül mégiscsak elköveti azt, ráadásul előtte halálba küldi Poloniust, Guildensternt és Rosenkrantzot is.

Mi akkor az ok? Az, hogy Hamlet számára a bosszú több puszta bosszúnál: a világ megzavart erkölcsi rendjét kell helyreállítania („Kizökkent az idő; – ó, kárhozat! Hogy én születtem helyretolni azt.”)

Tehát nem a bosszú feladatát szabja ki magára, hanem az egész züllött világ megjavítását, ami már emberfeletti, lehetetlen feladat.

Nem arról van szó tehát, hogy Hamlet nem tudja elhatározni magát. Nem ügyefogyottság, energia-és erőhiány okozza tétovaságát. Azért habozik, mert feladatát hibátlanul és tökéletesen akarja végrehajtani, nem akar semmi olyat tenni, ami árnyékot vethetne rá.

Ugyanakkor tudja, hogy olyan helyzettel áll szemben, amit nem lehet megfelelő módon megoldani.

Ha nem bizonyítja be Claudius bűnösségét a közvélemény előtt, akkor tette önkényeskedésnek tűnne. Bizonyítékai azonban nincsenek. (A szellem csak őneki jelent meg, tanúk nincsenek, és a tudós reneszánsz világ amúgy sem hinne a szellemekben.)

Azért nem árulta el társainak, mit mondott a szellem, és azért halogatta a bosszútettet, mert tudta, hogy meggyőzőbb bizonyítékokra lenne szüksége.

Hamlet helyzete és töprengései

Hamlet helyzete nehezebb, mint pl. Antigonéé volt, aki egy általánosan elfogadott erkölcsi törvényt vett védelmébe. Itt Claudius házasságát mindenki jogosnak, törvényesnek tartja, csak Hamlet nem, a gyilkosságról pedig senki nem tud.

Hamlet jellemét nem is annyira tettei, hanem inkább – a nagymonológokban leírt – gondolatai világítják meg. Állandóan töpreng: tervezett tettének okait és következményeit latolgatja.

Két korszak határán él, ez a kettősség munkál a lelkében is: a középkori és a reneszánsz világfelfogás ütközik meg benne. Pl. a reneszánsz ember már kételkedik abban, hogy van-e túlvilág, léteznek-e szellemek. Hamlet hisz is meg nem is a szellemekben.

A híres „Lenni vagy nem lenni” monológ (III. felv. 1. jelenet) arra a kérdésre akar választ találni, hogy van-e élet a halál után – sikertelenül. Hamlet hisz is meg nem is a túlvilágban.

Itt teszi fel azt a kérdést is, hogy mi a helyes: alkalmazkodni a romlott világhoz, élni és tűrni a szenvedést, vagy öngyilkosságba menekülni?

Ebből a gondolatból már érezhető, hogy Hamlet tudja: a világot nem képes megváltani, ezzel reménytelen feladatot vállalt magára. Végül mégis felveszi a harcot a káosz ellen, hiszen életének legfőbb értelme és értéke a rend, amit helyre kell állítani.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a következő oldalra!