Itt az utolsó strófában nemcsak a hangvétel lágyabb és szelídebb, hanem a stílus is a szentimentalizmus felé hajlik, itt már nagy az ünnepélyesség, a megrendülés, a meghatottság, hiszen egy érzelmes, könnyes elmúlás jut osztályrészül a népvezér-költőknek.

Petőfi itt már nem láttatja önmagát, nincs jelen személyesen abban az időben, amikor a nagy munka gyümölcse beérik. Sőt, a bizonytalanságot sugalló „talán” szó tétovasága azt jelzi, hogy Petőfi tudja, hogy munkája gyümölcsét nem fogja látni, a cél elérését nem fogja megérni.

A vers mégis megnyugvással zárul, és ezt a megnyugvást az adja a 19. század költőinek, hogy tudják, hogy elvégezték a feladatukat. Miből érezzük, hogy a vers lágyabban zárul, mint ahogy kezdődött? Az utolsó versszak képei puhaságot, finomságot asszociálnak: „szelíd, lágy csók”, „virágkötél”, „selyempárna”. Ez azt sugallja, hogy haláluk órájában lelki békesség fogja megszállni a költőket.

Tudják ugyanis, hogy akkor sem volt értelmetlen az életük, ha a haláluk pillanatában az emberiség még nem érte el a vágyott célt, amiért ők egész életükben küzdöttek.

Ugyanis nem az elért eredmény minősíti az ember teljesítményét, hanem a jó szándék és az, hogy megtette-e azt, amit kellett, elvégezte-e a feladatát. Ha igen, akkor jár neki a lelki megnyugvás. Az számít, hogy az ember jót akarjon tenni, hogy használni akarjon embertársainak, és nem az, hogy sikerül-e elérnie a kitűzött célt vagy sem, főleg ha az eredmény nem egyedül őrajta múlik.

A próféta feladata sem az, hogy átélje a prófécia beteljesülését, hanem csupán az, hogy hirdesse a próféciát.

Említettem, hogy sok bibliai motívum található meg a versben: Petőfi már-már a vallásos hit magasságába emeli az általa vallott politikai meggyőződést, és mivel a költők feladatát is meghatározza (ebben a politikai küzdelemben látja a feladatukat), a vers lényegében ars poetica, hitvallás a költők és a költészet szerepéről.

Az egész vers nagyon mozgalmas, mozgósító erejű, lendületes, lelkesedést árasztó és szenvedélyes. A mozgalmasság annak köszönhető, hogy sok a felszólító mondat és az olyan kifejezés, amelyet egy csatában mondana a vezér az ellenség megrohamozása előtt (pl. „Előre hát”).

A versforma is hozzájárul ahhoz, hogy a vers már-már olyan, mint egy induló: időmértékes verselésű, és 8 és 9 szótagos, dallamos jambikus sorokból épül fel, amelyek sodró ritmusukkal a felfokozott, lelkes, forradalmi, helyenként dühös és türelmetlen hangulatot közvetítik. Rímelése félrím, rímképlete: x a x a x b x b

A műfaj is óda, mivel a vers emelkedett témáról szól, magasztos eszméket hirdet emelkedett, ünnepélyes hangon.

De minden romantikus szenvedélyessége ellenére a műnek klasszicista ízlésű kompozíciója van: szerkezete zárt, kerek, nem feszítik szét az indulatok, nem teszik zaklatottá, nem bontják meg a sorok, a strófaszerkezetek és a rímek szabályos ismétlődését.

A vers képi anyaga romantikus jellegű (Vörösmarty nagy gondolati költeményeinek nyelvezete köszön vissza benne), a logikai felépítés azonban klasszicista.

Stílustörténeti szempontból átmeneti jellegűnek mondható a vers: nem pusztán a romantika ismérvei vannak jelen benne, hanem klasszicista, romantikus és realista jegyek is megtalálhatók.

A fő hangsúly nem az érzelmeken van, hanem a meggyőzésen: Petőfi az érvelő, bizonyító, meggyőző szónoki fogásokat, a retorikát helyezi előtérbe, hiszen a versben megfogalmazott elveket nemcsak saját magára tartja érvényesnek, hanem kifejezetten azt akarja, hogy más költők is az ő magatartását kövessék.