Petőfi tehát meghatározza a költők szerepét, feladatát, rendeltetését: népvezérnek kell lenniük, apostolnak, lángoszlopnak, Isten küldöttének, és elvezetniük a népet az ígéret földjére (az ígéret földje az a hely, ahol minden tökéletes, ahol az emberek boldogan élnek).

A Mózes-párhuzam meghatározó motívuma a versnek, hiszen Petőfi lényegében egyenlőségjelet tesz a költői szerep és a prófétaság közé. Mózesnek sem volt választása: Isten kijelölte, ezért kötelessége volt vezetni a népet, és minden bajban, nehézségben kitartani a nép mellett. Ugyanígy a költőknek sincs választásuk, nekik is kötelességük a nép vezetése és szolgálata, az útmutatás és a példaadás.

Nemcsak az a dolguk, hogy alkossanak, hanem az is, hogy aktívan részt vegyenek a közéletben, a világ átalakításában, küzdjenek politikai célokért és magasrendű eszmékért (szabadság, egyenlőség).

Tehát a művészet nem önmagáért való dolog, hanem nemes célokat kell szolgálnia. Ez persze nem érvényes minden történelmi korban, hanem csak olyan időszakokban, mint a 19. század: amikor a történelmi helyzet indokolja a költőknek ezt a harcos szerepvállalását. Ezért hangsúlyozza a cím is, hogy a 19. század költőiről van szó, és nem általában a mindenkori költőkről. Petőfi programja tehát alkalmi jellegű: időhöz, korszakhoz kötött.

A 3. versszakban Petőfi felháborodva átkozza meg azokat a költőket, akik túlságosan gyávák vagy lusták ahhoz, hogy beteljesítsék küldetésüket: „Átok reá, ki elhajítja / Kezéből a nép zászlaját, / Átok reá, ki gyávaságból / Vagy lomhaságból elmarad, / Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad, / Pihenjen ő árnyék alatt!”

Petőfi nagyon komolyan vette, hogy ő egy a magyar népből: egy kijelölt, kiválasztott egy. Vezéregyéniség. Felszólítja kortársait, hallják meg a nép hangját, mely küzd, fárad, izzad, hiányosan, szegényesen él és táplálkozik.

Petőfinél a nép mindig dolgos-szorgos, jobb sorsra érdemes. Ez egy kicsit idealista felfogás: a népből sem mindenki olyan, mint Petőfi gondolja, de ő túlozhat. Romantikus vonás, hogy szélsőségekben gondolkodik, végletekben, és nagyon általánosan, utópisztikusan fogalmaz.

Azok, akik azt hirdetik, hogy már elértük a célt, hamis próféták, hazudnak: nem igaz, hogy ez már a Kánaán földje. „Vannak hamis próféták, akik / Azt hirdetik nagy gonoszan, / Hogy már megállhatunk, mert itten / Az ígéretnek földe van.”

A hamis próféták célja az, hogy ne változzon semmi. Petőfi, aki a haladó eszmék mellett kötelezte el magát, és a közösséget, a hazát akarja szolgálni, azokat nevezi hamis prófétának, akik maradiak, és a saját érdekeiket védik a nép érdekeivel szemben. Ők azért mondják, hogy már itt van a Kánaán, mert azt akarják, hogy ne változzon semmi, hiszen a jelenlegi helyzet felel meg az érdekeiknek.

A hamis próféták szavait azok a néptömegek cáfolják meg, akik a mai napig nyomorban élnek. „Hazugság, szemtelen hazugság, / Mit milliók cáfolnak meg, / Kik nap hevében, éhen-szomjan, / kétségbeesve tengenek.”

A költő szenvedélyességét, indulatát jól jelzik a felkiáltások („átok reá”, „hazugság”), az ellentétek („tűzön-vízen”), a halmozások („küzd, fárad, izzad”, „Hazugság, szemtelen hazugság”). Ezek szónoki fogások, amelyek a meggyőzés célját szolgálják, de érezzük az őszinteséget is, ezért hitelesek.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!