2. rész: a szellemi és az anyagi világ, a lélek és a test közötti ellentétet bontja ki.

A 15-32. sorból kiderül, hogy a költő földi élete, jelene tűrhetetlen. Hiába van nagyszerű lelke, tehetsége, szelleme, az örökké beteges test, amelyben élnie kell, akadályozza kibontakozását.

Janus szerint méltatlan dolog, hogy az ő nemes lelke, ragyogó szelleme egy ilyen beteges, gyönge testben (por-gunyában) kínlódjon egy egész földi életen át. Mire jó a bölcsesség, a gazdag szellemi élet, ha ebben a beteg testben kell élnie?

Testének gyöngesége, szenvedést és fájdalmat okozó betegségekre való hajlama rontja Janus életminőségét. Pedig külseje, megjelenése kellemes, arra nincsen panasza, de a beteges, gyönge test mindent elront, a vonzó külső értékét is lerontja, sőt, még szellemét is gúzsba köti.

Inkább nem kell neki a bölcsesség, a ragyogó szellem, semmi, csak betegnek ne kéne lennie. Úgy érzi, nem kér sokat: nem kívánja a legerősebb szervezetet vagy a legnagyobb testet, ő csak egy átlagosan jó emberi testet szeretne, amit nem gyötörnek állandóan betegségek.

Részletesen leírja, katalógusszerűen felsorolja, milyen testi nyavalyák, betegségek, kóros testnedvek, taszító fogyatékosságok okozzák szenvedéseit (ízületei fájnak, náthás, orra csöpög, szeme könnyezik, veséje, gyomra, mája fáj). Itt ez elég éles kontraszt az első egységhez képest, amelynek kozmikus képei, planétái után most testrészekről, szervekről kell olvasnunk. A költő tehát értésünkre adja, milyen tűrhetetlen a jelenlegi állapota.

3. rész: a vers beszélője tanácsokat ad saját lelkének a jövőre nézve, a 33-44. sorban a költő figyelme a lelke jövője felé fordul.

Egyrészt feltör belőle a halálvágy: „Jobbá nem teheted, hagyd árva-magára e testet / s szállj ki belőle, suhanj, vissza a csillagokig.” Tehát felszólítja a lelkét, hogy ha már nem teheti jobbá a testet, akkor hagyja magára, szálljon ki belőle, és legyen vége.

Figyeljük meg azt, ahogy a reneszánsz életfelfogás megjelenik a versben! A középkor embere abban hitt, hogy az élet „földi siralomvölgy”, ezzel szemben a reneszánsz, a humanizmus az embert tette mindennek a mértékévé, az ember igényeit, szükségleteit, boldogságát nézte.

Janus mint humanista és reneszánsz ember nem hajlandó szenvedni, nem tűri olyan jámboran a szenvedést, mint a középkor embere. Inkább akár meg is halna, csak szenvednie ne kelljen tovább.

Arra próbálja rávenni a lelkét, hogy mielőbb váljon meg ettől a rossz testtől (ami a test halálát jelenti), és térjen vissza a kozmoszba.

Az újplatonista elképzelés szerint a lélek a halál után visszaszáll a csillagok közé, s ott marad ezer évig, megtisztul, elfelejti előző életét, majd ismét leszáll a földre, mindig egy magasabb fokú élőlény testébe.

A költő azonban nem akar újra ember lenni. Szinte rimánkodva kéri a lelkét, hogy ne igyon a feledés folyójának vizéből, hogy emlékezhessen rá, milyen nyomorúságos a földi élet.

És ha mégis vissza kéne térnie a földre, ne akarjon újra ember lenni: „És ha a mostoha végzet űz ide vissza a földre, / csak nyomorult ember, csak ez az egy sose légy.”

Inkább legyen akármilyen öntudatlan állat (méh, hattyú, erdei vad vagy tengeri lény), hiszen a földön a legboldogtalanabb sorsa az embernek van: „durva sziklákból születtek az emberi testek” (itt a görög mitológia vízözön-történetére utal).

Figyeljük meg, hogy itt Janus lényegében általánosít. Az ő élete ugyanis testnek és léleknek egy egyedi találkozása, amely egyszeri és megismételhetelten. Mivel kudarcosnak érzi az életét, nem akar még egyszer ember lenni, mert ezt a kudarcot kiterjeszti magára az emberi létformára is.

Pedig attól, hogy az ő élete nem jó, még nem biztos, hogy másé sem az, és az egész emberi létforma teljes kudarc. Fel sem merül benne, hogy egy következő életben lehetne boldog. A boldogtalanság, a nyomorúság szerinte az ember végzete, az emberi sors örök törvénye.

Azok az alternatív létformák, amelyeket saját lelkének javasol (méh, hattyú), költészetjelképek: olyan állatok, amelyekben az öntudatlan hasznosság és szépség testesül meg. Janus szerint ez mentheti csak meg a lelkét attól, hogy egy újabb emberi test börtönébe zárva a legnyomorultabb élőlényként kelljen élnie.

Az emberi létforma ugyanis szembesíti a lelket saját korlátaival, amelyeket a testi, anyagi tulajdonságainak tökéletlensége okoz.

Részletes elemzés a versről: ITT.