Faust

Goethe az 1770-es évek közepén már elkezdte írni a Faustot (1773-75) és évtizedeken át dolgozott rajta (nem folyamatosan, többször félbehagyta). Első kötetét 1808-ban jelentette meg, a második kötet állandó átdolgozással 1832-ben, halála évében jelent meg.

Faust (vagy Faustus) már régóta ismert alak volt, amikor Goethe megírta a történetét. A német mitológia, népköltészet, népkincs jellegzetes alakja, már a 16. századtól ismert. Valós személy: tudós, mágus, szemfényvesztő, aki az ördöggel cimborál. Goethénél tudós, a valóságban a középkori Faust inkább varázslóféle volt.

Történetét ponyvaregényekben terjesztették, de a szépirodalomban is igen sokan feldolgozták (pl. az angol Marlowe), és Goethe után is sokan feldolgozták.

Amikor Goethe elkezdte írni a Faustot, még csak egy romantikus történetet akart írni Margit és Faust szerelméről. Később azonban bele akarta tenni művébe az élet nagy kérdéseit, így Faust karaktere is változáson ment át: eljutott egy sima polgári alaktól a tudásvágyó, nyughatatlan, elégedetlen, mindig szebb és jobb életet akaró alakig.

Előjáték a színházban:

Három különböző foglalkozású ember fejti ki elvárásait a darabbal szemben, amit színre akarnak venni. A három ember háromféle nézőpontja:

• A színész egy vidám személy (paprikajancsi), akinek a szórakoztatás a fontos. Szerinte öntsük le az egészet egy vidám, bohókás szósszal és úgy tálaljuk a közönségnek.
• Az igazgatónak az fontos, hogy minél többen jöjjenek el a színházba, ezért olyan darabot akar színre vinni, ami vonzza a nézőket, mert izgalmas, fordulatos stb.
• A költő a szellem embere, ezért lenézi az igazgató tervét, hitvány csalásnak érzi.

Prológus a mennyben:

A prológusban már egy egyetemesebb érvényű célt fogalmaz meg Goethe.

A főangyalok dicsőítik az Urat, kivéve Mephistót, az ördögöt. Ő az örök kételkedő, akinek hatalma van (nem akkora, mint az Úrnak, de hatalma van).

Fogadást köt az Úrral, hogy csapdába csalja Faustot, de ehhez engedélyt kell adnia az Úrnak.

„Botlik az ember, míg halad” – közmondás: „A lónak négy lába van, mégis megbotlik.”

Az Úr engedélyt ad Mephistónak Faust rossz útra vezetésére. „A lélek mélyén él egy ősi szikra, mely igaz embert igaz útra hajt” – mondja az Úr. Bízik benne, hogy Mephisto nem tudja Faustot letéríteni a jó útról.

Mephisto olyan gúnyos, cinikus, úgy tesz, mintha ő engedné meg az Úrnak, hogy elébe járuljon, de muszáj neki, mert az Úrnak nagyobb hatalma van.

Fausttal tehát először, még mielőtt megjelenne fizikai valójában, az égben találkozunk, ahol megemlítik a nevét.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a következő oldalra!