2. egység: 6-10. versszak. A költőt számtalan kísértés érte („Sok kísértet éri”), amelyeket nem tudott legyőzni, és tudja, hogy ezért pokolra fog jutni, ha nem szánja meg Isten. Így hát Isten szánalmáért könyörög, felcsukló imában követi meg az Urat:

Legörögvén könyve orcáján, úgy megkövet,
Magad is megszánnád, látván, mely keseredett,
Mert zokogásokkal, siralmas szép szókkal kér fejének kegyelmet.

Balasssi lélekben sokszor fordult Istenhez, jajgatva és kérlelve Őt, hogy vegye magához, mert ha Isten magához engedné, akkor attól fogva Őt követné, kedvét keresné, és többé nem vétkezne.

Így aztán bátorítást kér az Úrtól, aki semmit sem érne azzal, ha ő elkárhozik. Itt már nem annyira alázatos hangon beszél a költő, sőt, érvelni kezd, meg akarja győzni Istent: miért jó az Istennek, ha hagyja őt, Balassit pokolra jutni, ahelyett, hogy magához engedné, hogy „szép magasztalásokkal” dicsérhesse az Ő szent nevét?

Balassi annyira szégyenkezik bűnei miatt, hogy nem is mer az Úristen színe elé járulni. ám minden kételye és félelme ellenére érzünk benne valamiféle erőt és bizalmat, amely talán a mély bűnbánat és az őszinte gyónás következménye. Reménykedik Isten kegyelmében, ez adja neki a bátorságot, hogy Isten szánalmáért könyörögjön.

3. egység: 11-15. versszak. A költő bizakodása bizonyossággá erősödik. Most már kétkedés nélkül, túljutva háborgásain, lecsillapodva érvel a megbocsátás szükségessége mellett.

Az érvelés lényege, hogy Isten irgalmassága annál látványosabb, minél több vétkét megbocsátja Balassinak. Isten irgalma nem a büntetésben, hanem a kegyelemben nyilvánul meg, de ha a hívek nem vétkeznének ellene, akkor Isten nem tudná tanújelét adni irgalmasságának.

Tulajdonképpen Balassi azt mondja Istennek, Te annál nagyobb Úr vagy, minél több bűnt meg tudsz bocsátani. Azért vagy Isten, hogy megbocsáss a bűnösöknek, de ha nem vétkeznénk, akkor nem lenne mit megbocsátanod, ezért aztán szükségszerű, hogy mi vétkezünk, és Te megbocsátasz.

Balassi itt már profán, evilági, perlekedő hangon szól Istenhez. Nem olyan ájtatosan és alázatosan beszél, mint az imádságokban szokás, vagy ahogyan az egyház elvárná, de ilyen volt a reneszánsz ember stílusa. A reneszánsz kor nem tagadta meg a vallási tanításokat és nem fordult az egyház ellen, de mivel mindennek a mértéke az ember volt, az erkölcsi szabályokat lazábban vették.

Eddig a költő E/2. személyben beszélt Istenhez, jajongott és Isten bocsánatát kérte, de most megnyugszik abban a hitben, hogy Isten irgalmas lesz hozzá, és most már önmagát, saját lelkét szólítja meg:

Térj azért, én lelkem, kegyelmes Istenedhez,
Szép könyörgésekkel békéljél szent kezéhez,
Mert lám, hozzáfogad, csak reá hadd magad, igen irgalmas úr ez.

A 13. versszakban a lélek megszólítása végül lezárja a vers meghatározó gondolati ívét. Az utolsó 2 strófa mintegy függelékként kapcsolódik hozzá a vershez.

Az utolsó előtti, 14. strófában Balassi a hívők közösségét szólítja meg:

Higgyünk mindörökké igazán csak őbenne,
Bűntül őrizkedjünk, ne távozzunk el tőle,
Áldott az ő neve örökké mennyekbe, ki már megkegyelmeze.

Istenbe vetett bizalma már megingathatatlan, ezt abból is érzékelhetjük, hogy múlt időben írja, hogy Isten megkegyelmezett neki: „Áldott az ő neve örökké mennyekbe, ki már megkegyelmeze.”

Az utolsó versszak a mű keletkezésének körülményeit írja le, és még egyszer összefoglalja a versben található különböző lelkiállapotokat:

1. lelki válságot és keserűséget: „Éneklém ezeket megkeseredett szívvel (…) tusakodván ördöggel.”
2. őszinte bűnbánatot: „bűnömön bánkódván”
3. lelki megbékélést, megnyugvást az Úr kegyelmében: „Várván Úr kegyelmét fejemre szent lelkével”.

A vers végére elül a vihar, a költő lelki zaklatottsága elmúlik, háborgása elcsendesedik. Bűneitől megtisztulva állhat Balassi az oltár elé, hogy megházasodjon.