A vers érzelmi-hangulati intenzitása fokozatosan erősödik, csúcspontja az 5. versszak. Az 5. strófa összefoglalja az előző 4 versszakot, de úgy, hogy közben még emelkedettebbé teszi a verset.

A magasabb szintre emelés eszközei a fokozásos halmozás (szívem, lelkem, szerelmem) és az „idvez légy” (üdvözlégy) formula, amit a vallásos himnuszokból, imákból ismerünk (pl. Üdvözlégy Mária), és már-már a szakrális szférába emeli a szeretett hölgyet. Az utolsó metafora („fejedelmem”) egy újabb világi értéket ad hozzá az eddigi vallásos és egyéb értékekhez.

Az 1. és az 5. versszak első két sora a tulajdonképpeni vallomást tartalmazza, amit a beszélő Júliához intéz. Nyelvhasználata fogalmi jellegű, ami éles ellentétben áll a többi versszak metaforikus nyelvével.

Az 5. strófában található érzelmi csúcspont azonban már a zárlat csattanóját készíti elő: Júlia reakciója ugyanis az egész szenvedélyes szerelmi vallomást ironikussá teszi.

Az ironikus olvasatot az is alátámasztja, hogy formailag tökéletesen fegyelmezett műről van szó, miközben egy spontán helyzetben történő szenvedélyes vallomást ad elő a költő – a kettő nem illik egymáshoz, ellentét feszül a forma és a tartalom között.

Az utolsó versszakban, amely kicsit lezárja a verset, Balassi a lovagi szerelmi lírából jól ismert helyzetet vázol fel: a szerelmes lovag és az úrnő között végtelen nagy a távolság. Júlia is csak elmosolyodik. Ez a mosoly pedig semmi esetre sem kacér vagy magakellető mosoly. Inkább szemérmes Mona Lisa-mosoly, amiről nemigen lehet tudni, hogy mit jelent.

Júlia egyrészt nem fordított hátat, hanem elmosolyodott, vagyis nem utasította el kereken az előtte hódoló szerelmes férfit; ugyanakkor egy mosoly is lehet hideg és fölényes. Valószínűleg Júlia elutasítóan mosolygott, így a kegyetlen, megközelíthetetlen kedves képével zárul a vers.

Feltűnő, hogy a zárlatban megváltozik az igeidő: eddig jelen idejű igéket használt a költő, az utolsó versszakban azonban múlt időre vált (egész pontosan elbeszélő múltra, amely a régi magyar nyelvben még létező igeidő volt, alakjai: találék, köszönék, hajték).

Az utolsó versszaknak tehát az a szerepe, hogy beleillessze a verset az epikus keretbe, azaz a versciklus „cselekményébe”.

Ha az epikus történést nézzük, akkor tehát a térd-és főhajtás, meg a köszönés (7. versszak) időben megelőzik a 2-5. versszakban elhangzó szavakat. Ez az igeidőváltás tehát az udvarlást és a vallomást a meghatározhatatlan múltba helyezi vissza, így az 1-5. versszak (a bókolás) valójában nem jelen idejű történés, hanem egy múltbeli esemény, amit a költő csak felidéz.

Végül ejtsünk pár szót a vers külső formájáról, verseléséről! Ritmusát az ütemhangsúlyos verselési mód határozza meg (amelyet magyaros verselésnek is neveznek). Rímelése bokorrím (a a a a).

Az ütemhangsúlyos verselés a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok szabályos váltakozásán alapszik, alapegysége az ütem. Egy ütemet egy hangsúlyos és néhány hangsúlytalan szótag alkot.

A magyar nyelvben a hangsúly mindig az első szótagra esik, és utána 1-3 hangsúlytalan szótag következik (azaz lehet 1, lehet 2, de legfeljebb 3 lehet). Tehát összesen háromféle ütemünk van: 2, 3 és 4 szótagos.

A verstani hangsúlyozás és az értelmi (a szavak jelentése szerint való) hangsúlyozás nem mindig esik egybe.

A verstani hangsúlyozásnál előfordul olyan eset, amikor az ütemhatár kettéosztja az adott szót, így a hangsúly a szó belsejében levő szótagra esik, ami egyébként hangsúlytalan lenne (pl. „Két sze-mem vi-lá-gos fé-nye”, ahol a „világos” szót vágja ketté a hangsúlyozás). Értelem szerint való hangsúlyozásnál ilyen persze nincsen.

A hangsúlyos verselésnek is vannak sorfajtái, mint az időmértékesnek, és ezeket a sorfajtákat a verssorban előforduló ütemek és szótagok száma alapján nevezzük meg. Példa: kétütemű hetes (4+3), azaz 2 ütem van egy verssorban, és az első ütemben 4 szótag, a második ütemben 3 szótag található (összesen 7 szótag). Vagy kétütemű hatos (4+2, vagy 3+3).

Ha a sor két azonos szótagszámú ütemet tartalmaz, akkor felezésről beszélünk, pl. 4+4 szótag esetén felező nyolcasról (ahol 2 ütem van egy sorban, és az elsőben 4, és a másodikban is 4 szótag található). Balassi költeményeinek sorai felező nyolcasok.

A Hogy Júliára talála, így köszöne neki című versben az ütemhatárok csak olyankor nem esnek szóhatárra, amikor ezzel is kifejez a költő valamit.

A legelragadtatottabb részletekben esik a sormetszet a szó belsejébe (2-4. versszakban), és az 5. versszak metaforáiban, ahol Balassi csak úgy halmozza a képeket („Én szívem, lel-kem, szerelmem”). És még az utolsó sorban is, amely szerkezetileg és jelentésében is kulcsszerepben van: „Kin ő csak el-mosolyodék.”)

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a következő oldalra!