Janus Pannonius: Mikor a táborban megbetegedett (elemzés)
Janus Pannonius, a magyar reneszánsz jeles költője, azon kevés magyar költők közé tartozik, akinek tehetségét egész Európa elismeri. Verseit latinul írta, amely a kor műveltségének, irodalmának nyelve volt. Mivel a 15. században az olvasni tudó értelmiségiek csak maroknyian voltak (főleg tudós főpapok), akiknek Janus írt, azok mint tudtak latinul.
Míg itáliai korszakában főleg személytelen, tárgyias verseket írt, Magyarországon írt versei (melyek közül 13 elégia maradt ránk) teli vannak személyességgel, saját élménnyel, érzelmekkel. Különösen ez a verse, amelyben egyre súlyosbodó betegségéről ír.
Itt a személytelenséget nem vethetjük a költő szemére, hiszen végig saját magáról szól a vers, sőt, a végén még meg is említi saját nevét a sírfelirat-jellegű 4 soros zárlatban.
Janus úgy érzi, ezt a betegséget saját butaságának köszönheti: barátai jó szándékú figyelmeztetése ellenére részt vett Mátyás király egyik török elleni hadjáratában, amelyben a magyar sereg feltehetőleg Zvornik várát ostromolta. A költő gyenge szervezete nem bírta a katonaéletet és súlyosan megbetegedett. Ezt az élményt öntötte versbe 1464. október-novemberében.
A versben megtalálható a reneszánsz-humanista költészet minden kötelező eleme, de ezek, pl. az antik utalások, már nem öncélúak: szerepük megváltozik. Már nemcsak az antik kultúra ismeretét bizonyító külsőségként vannak jelen, hanem a költő személyes gondolatokat, érzelmeket fejez ki általuk. Így lényegében költői eszközzé válnak.
A vers 60 disztichonból álló elégia. Persze, a reneszánsz korban az elégia már nem ugyanazt jelentette, mint az ókorban: már csak olyan költeményt neveztek elégiának, amely csendes szomorúságot, bánatot, fájdalmat fejezett ki. Ez a mű is viszonylag hosszabb terjedelmű és fájdalmas, szomorú hangvételű.
A verset egy ellentét indítja: Janus szembeállítja egymással a katona és a költő alakját. Ez humanista sablon, nála mégsem puszta közhely, mivel mindkét szerepben megmérette magát és a katonáskodás miatt elkapott betegség, a szenvedés hitelessé teszi a művét. Tehát közhelyet használ, de a személyes átélés miatt mégsem közhelyszerű a verset nyitó ellentét.
Furcsa ellentét van a ragyogó szellem és a gyenge, betegségektől gyötört test között is, amely a korai elmúlás félelmét okozza a költőnek. Janus nem akar meghalni, a maguk teljességében éli meg az élet és a természet szépségeit.
Számos antik utalást tesz a költő, számos görög és latin hőst, helyszínt említ meg – a korabeli olvasók ezeket mind ismerték, így nemcsak fel lehetett használni a mitológiát, de kötelező eleme is volt a reneszánsz verseknek.
Utal pl. Prométheuszra, a híres titánra, aki ebben a versben nem az emberiség jótevőjeként szerepel. Szemére veti Prométheusznak, hogy miatta kell szenvednie, mert az ő tette hozott minden rosszat az emberekre – feltételezi az olvasóról, hogy ismeri a mítoszt.
A mítosz szerint Prométheusz a főistennel, Zeuszszal (akit Janus a latin nevén, Jupiterként említ) szembeszállva lelopta az égből az embereknek a tüzet. Zeusz dühében bosszút állt, és nemcsak őrajta, hanem az embereken is.
Emiatt két nézet alakult ki Prométheuszról. Vannak olyanok, pl. Aiszkhülosz is, akik Prométheuszban az emberiség jótevőjét látták, Zeuszt pedig, aki tettéért súlyos büntetést szabott ki rá, önkényeskedőnek.
Janus Pannonius nem osztja ezt a nézetet, ő inkább Hésziodosszal ért egyet, aki szerint Prométheusz szabadított rá minden nyomorúságot az emberiségre (nehéz munka, betegség, halál stb.). Illetve Zeusz, de Prométheusz tette miatt, így végső soron Prométheusz okolható az emberek szenvedéseiért.
Ez az értelmezés jelenik meg a Mikor a táborban megbetegedett című versben, és az 1848-as szabadságharc bukása után is ez a nézet fog uralkodni a magyar irodalomban (pl. Arany János műveiben).
Tehát minden bajt Prométheusznak köszönhetünk Janus szerint. Prométheusz átkozása közben visszasírja azt a régi aranykort, amiről már Ovidius is írt, amikor az emberiség még idillikus állapotok között élt, és nem volt egyáltalán szenvedés.
Ezt a boldog kort két módon is ábrázolja: a pozitív és a negatív költői festés eszközét is használja. A negatív festésnek azt nevezzük, amikor leírja, hogy nem volt szenvedés, magyarán a rossz dolgok hiányát ábrázolja. A pozitív festés során pedig felsorolja azokat a jó dolgokat, amiket birtokolt az emberiség (egészséges élet, boldogság).
Legfőbb jónak a fájdalom nélküli halált tekinti, amely öregkorban következik be (az aggastyánnak „lágy álom szállt puha tagjaira”).
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a következő oldalra!
Hozzászólások
Janus Pannonius: Mikor a táborban megbetegedett (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>