Ady Endre: Elbocsátó, szép üzenet (elemzés)
Tehetetlenségében vádolta és sértegette Adyt, aki megértést és türelmet kért tőle „pusztuló idegrendszer”-ére hivatkozva, miközben elhanyagolta őt és más nők után futott. A költő zaklatott idegei, ittas éjszakái és kis kalandjai (amelyeket ő maga is megvetően csak „nőstényesetek”-nek hívott) Léda számára nem voltak tolerálhatók.
Az asszony egyre hisztérikusabb, kapkodóbb és erőszakosabb lett, a kapcsolat pedig, amely mindig is harc volt, most még inkább háborúvá vált: őrjöngésig fajuló jelenetek folytak le köztük. Néha úgy összevesztek, hogy utána napokig nem álltak szóba egymással. Ez a két önérzetes, bátor, erős egyéniség, aki annak idején egymásra talált a dacban, a világmegvetésben és a lázadó szerelemben, most már csak marni, kínozni tudta egymást.
Léda alaposan lehordta Adyt. Emberként és művészként is lekicsinyelte, és szemére hányta, hogy mindent neki köszönhet: ő emelte ki a váradi sárból, ő faragott belőle férfit és világhíres költőt. Ezzel nagyon megsértette Ady önérzetét. És a bántásra természetesen bántás volt a válasz: Ady, aki amúgy is élethalálharcként fogta fel a szerelmet, most már le akarta győzni és végleg meg akarta semmisíteni ellenfelét ebben a küzdelemben.
Egyre nőtt köztük az idegenség és a gyűlölet, kapcsolatuk egyre pusztítóbb, mérgezőbb lett. Léda önteltnek, hazugnak, hűtlennek és gyávának látta Adyt, a költő pedig türelmetlennek, kiszámíthatatlannak, betegesen érzékenynek és szadistának látta az asszonyt.
Egyre komolyabban foglalkoztak mindketten a szakítás gondolatával, de szakítani sem volt könnyű, mert a lelkük mélyén ragaszkodtak egymáshoz. Sosem lehetett biztosan tudni, hogy mi lesz a vége: szakítanak-e vagy örökre együtt maradnak. Ugyanis a veszekedések mellett ott rejlett a kapcsolatban az idill lehetősége is, sőt, a házasság gondolata is felmerült. Bár az izzás csökkent, volt köztük érzelmi melegség és kötődés.
Ady még közvetlenül a szakítás előtt is azon tépelődött, hogy ne maradjon-e meg végleg Léda mellett. Alig egy hónappal az Elbocsátó, szép üzenet megírása előtt még megírta a Valaki útravált belőlünk című szép, szomorú versét, amely a megtartani akarás vágyát fejezi ki (ebben Léda a költőt kiegészítő rész, a költő elvesztett fele). Egyszerre akart tehát menni és maradni.
Végül megírta nagy Léda-búcsúztató versét, amely a végleges szakítást jelentette. Az Elbocsátó, szép üzenet kétségtelenül az egyik legkegyetlenebb vers, amit addig nőhöz írtak. Minden szava a költő felsőbbrendűségét sugallja, aki mintegy kegyeiben részesítette, királyként felemelte magához Lédát.
Kemény, keserű, sokszor igazságtalan Ady, aki kijelenti, hogy szeretője őáltala lett valaki, és most, hogy már nem szereti őt, senki lett megint. Tudta, hogy költőként „halhatatlan”, s ebből a gőgös, fensőbbséges pozícióból intézte utolsó szavait az asszonyhoz, akiről leszedett minden díszt, amit korábban rárakott.
Kíméletlenül kimondta, hogy Léda iránti szerelme már régen nem az, ami egykor volt. Bár neki címezte a szép Léda-zsoltárokat, valójában nem az asszony ihlette őket. Csak kegyes csalásként hitette el vele, hogy ő volt a Múzsája olyankor is, amikor más nőkkel átélt élményeket örökített meg (Adyt körülrajongták a nők). Nyíltan odaveti azt is, hogy Lédában is önmagát szerette: minden Léda-verse valójában „magamimádó önmagam imája” volt.
Az Elbocsátó, szép üzenet egy kegyetlen, nagy leszámolás, amellyel Ady nemcsak az asszonyt tagadja meg, hanem az egész szerelmet is. Könyörtelenségét az magyarázza, hogy nagyon elhúzódott a szakítás, amit a költő így akart visszavonhatatlanná, véglegessé tenni, s Lédával is megértetni, hogy vége van.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Hozzászólások
Ady Endre: Elbocsátó, szép üzenet (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>