Vajda János: Az üstökös (elemzés)
A 2. versszakban a költő megszemélyesíti az üstököst, saját sorsot tulajdonít neki. Így az üstökös szimbólummá válik. A zárlatban a beszélő ezt ki is mondja, ezért lesz allegória.
Csillagvilágok fénylő táborán át
A végtelenséggel versenyt rohan.
Forogni körbe nem tud, nem akar, hát
Örökké társtalan, boldogtalan!
Ebben a strófában kezd emelkedni a vers az előző szakasz egyszerű, szinte prózaian száraz leírása után. Mintha feljebb lépnénk a világ egy másik, magasabb tartományába: a csillagok személyes közelségébe.
Sodrás, száguldás érezhető a strófa első felében, és a második sorban egy mély értelmű, rejtélyes kép is megjelenik: „A végtelenséggel versenyt rohan”.
Ezután következik az üstökös megszemélyesítése, amelyet az egymástól függő csillagvilágokkal és a „változékony holddal” állít szembe Vajda.
A 3. versszak egy vallomás, a költemény csúcspontja. Egy nagy indulathullám sodorja el a lírai ént, aki egy romantikus gesztussal megszólítja az üstököst.
Imádja más a változékony holdat,
A kacéran keringő csillagot;
Fenséges Niobéja az égboltnak,
Lobogó gyász, én neked hódolok.
Vajda itt összeköti az üstökös képét a maga személyes hódolatával. A Hold változékony, a csillag kacéran kering, magakellető. Imádja ezeket más, ő az üstökösnek hódol. Sokatmondó, hogy önmaga jelképe az, ami előtt a hódolatát kifejezi! Ez jól tükrözi zárkózottságát, önmagába fordulását (ami később nagyon jellemző lesz majd Ady Endre költészetére is).
A „lobogó gyász” jelzős kifejezés a magyar irodalom egyik legszebb, fenséges, megrendítő költői képe, mely logikai ellentmondásnak tűnik (oximoron), mivel a „gyász” mozdulatlan feketeséget, a „lobogó” viszont dinamikus erőt idéz fel.
Ám ez a kép remekül kifejezi Vajda magányérzetének kettős természetét: egyszerre tragikus fájdalom és gőgös zseni-öntudat van a mélyén. Egyszerre büszke is hősies magányára, és szenved is tőle. Konokság, dac, meg nem alkuvás, a világgal szemben egy külön világnak, a magányossá kényszerült egyéniségnek vad fájdalma sugárzik belőle.
A hold és a csillagok által képviselt magatartásformát megvetéssel utasítja el: nem az ő pályájukat követi. Sokkal inkább eszményképe Niobé, akit az üstökössel azonosít, és aki az istenek kicsinyességének, féltékenységének esett áldozatul.
Niobéról azt kell tudni, hogy a görög mitológiában thébai királynő, Tantalosz lánya volt, akinek hét fia és hét lánya született. Annyira büszke volt gyermekeire, hogy Létó istennőnél is különbnek tartotta magát. Ezért Létó két gyermeke, Apollón és Artemisz bosszúból lenyilazták Niobé 14 gyermekét. Gyermekei elvesztésekor Niobé fájdalmában és gyászában kősziklává változott, de a monda szerint még így is tovább könnyezik.
A vers hatásában szerepet játszik az a képzettársítás, melyet ez az idegen, mesés nőalak indít meg az olvasóban. Niobé pusztulása után is tovább zokogott mérhetetlen fájdalommal, hiszen gyermekeit gyászolta („lobogó gyász”), így alakja arra utal, hogy a költő feladata a siratás.
A vers indulati íve, feszültsége itt emelkedik legmagasabbra, tehát a 3. strófában, amely nem a vers közepe, így a mű nem szimmetrikus és a végén nem is tér vissza abba a nyugalmi állapotba, amelyből elindult, hanem tovább rezeg az olvasóban.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Hozzászólások
Vajda János: Az üstökös (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>