Ady Endre: Emlékezés egy nyár-éjszakára (elemzés)
Az Emlékezés egy nyár-éjszakára című vers 1917 februárjában íródott és 1917. március 1-én jelent meg a Nyugat 6. számában. Majd az 1918 augusztusában – Ady életében utolsónak – megjelenő, A halottak élén című kötet Ember az embertelenségben című első ciklusában kapott helyet. Fontosságát jelzi, hogy a kötet kiemelt helyén, nyitó versként szerepel.
A vers születése idején vette kezdetét a világháború totális jellege, ekkor indult meg a német tengeralattjárók korlátlan támadása. Ady észrevette a modern technikai fejlődés mögötti embertelen vadságot, hiszen a technikai fejlettséget az ember más emberek ellen fordította. A költő talán a távoli jövő, a második világháború rémségeit is megsejtette.
Az Emlékezés egy nyár-éjszakára fiktív lírai énje emlékként idézi fel a háború kitörésének éjszakáját, amely egy rémületes júliusi éjszaka volt. A beszélő jól emlékszik még arra a légkörre, melyet a háborús készülődések, a háborús várakozás, a háború iszonya, várása határozott meg. Ez azért érdekes, mert Ady verseire korábban nem volt jellemző az emlékező, visszatekintő attitűd.
Legfeljebb gyerekkori élményeihez nyúlt vissza időnként, amikor megfáradtnak érezte magát. Vagy előfordult, hogy saját meglátásainak igazolására szellemi ősöket, elődöket keresett, s ezért idézte meg a hagyományt – de a múltidézés is az újért folytatott küzdelmet segítette nála. Ám 1914 után, az első világháború kitörésével felerősödik műveiben az emlékező hang.
Első pályaszakaszával szemben, amikor a holnapért harcolt és az új, a jövő fogalma töltött be centrális szerepet verseiben, most a tegnap, a múlt került a középpontba, mivel a múlt emléke adott erőt a jelen elviseléséhez.
Gyakran révedt vissza a korábbi évtizedekbe, siratta a múlt küzdelmeit, a tegnap bizakodását, a múltban még élő reményeket, amelyek mára szertefoszlottak. Akkor a jövő még lehetőség volt, mára ez a lehetőség elveszett, és csak a megcsalatottság érzése maradt.
A háború kitörését iszonyatos megrázkódtatásként élte meg, mert annak idején versekben, cikkekben figyelmeztetésként megfogalmazott „próféciáit” valóra válni látta. Megvalósulni látta azt a régi, megfigyelésen alapuló jóslatát, hogy a németek „kacskakezű császárja” tragédiák sorozatába viszi majd bele Európát.
Akkor még reménykedett abban, hogy szavainak lesz valamiféle hatása, hogy módosíthatja, alakíthatja az események menetét, hogy hatással lehet a történelemre. Most be kellett látnia, hogy ez nincs így, hiszen a szörnyűség bekövetkeztét nem tudta elhárítani. Ez magyarázza azt a dermesztő, sejtelmes élményt, amely hangot kap az Emlékezés egy nyár-éjszakára képeiben.
A háború nyomja rá bélyegét a versre. Azon az éjszakán minden szétbomlott, összeomlott, a feje tetejére állt, minden fenyegető, ijesztő, taszító volt. Csillagok hullottak egymásba, az erény bűnné vált, tombolt az őrület. Titkos, rejtett, gyilkos gondolatok emésztették az embereket. Babonás, kísérteties, csodás előjelek jelezték a rendkívüli, kivételes pillanatot.
Minden olyan hirtelen történt: egyik pillanatról a másikra semmivé foszlott a békés, falusi idill: a meghittség helyét az otthontalanság, az idegenség-rézés váltotta fel. Ignotus Pál szerint az Emlékezés egy nyár-éjszakára a „háború legnagyobb verse”.
Azért is jelentős, mert fordulópontot jelöl és új pályaszakasz kezdetét jelzi Ady lírájában: a költő itt fogalmazza meg először állásfoglalását a háború kitörésével kapcsolatban. Ugyanakkor a folytonosságot is képviseli Ady életművében, mivel azt bizonyítja, hogy a költő hű maradt korábbi eszményeihez. Az embert próbáló idők sem tántorították el az elveitől.
Emlékezés egy nyár-éjszakára
Az Égből dühödt angyal dobolt
Riadót a szomoru Földre,
Legalább száz ifjú bomolt,
Legalább száz csillag lehullott,
Legalább száz párta omolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Kigyúladt öreg méhesünk,
Legszebb csikónk a lábát törte,
Álmomban élő volt a holt,
Jó kutyánk, Burkus, elveszett
S Mári szolgálónk, a néma,
Hirtelen hars nótákat dalolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Csörtettek bátran a senkik
És meglapult az igaz ember
S a kényes rabló is rabolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Tudtuk, hogy az ember esendő
S nagyon adós a szeretettel:
Hiába, mégis furcsa volt
Fordulása élt s volt világnak.
Csúfolódóbb sohse volt a Hold:
Sohse volt még kisebb az ember,
Mint azon az éjszaka volt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Az iszonyuság a lelkekre
Kaján örömmel ráhajolt,
Minden emberbe beköltözött
Minden ősének titkos sorsa,
Véres, szörnyű lakodalomba
Részegen indult a Gondolat,
Az Ember büszke legénye,
Ki, íme, senki béna volt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Azt hittem, akkor azt hittem,
Valamely elhanyagolt Isten
Életre kap s halálba visz
S, íme, mindmostanig itt élek
Akként, amaz éjszaka kivé tett
S Isten-várón emlékezem
Egy világot elsüllyesztő,
Rettenetes éjszakára:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Ady egy romantikus műfajt, a rapszódiát eleveníti fel ebben a versében, melynek hangulata nyugtalan, zaklatott, felfokozott, izgatott, szorongó. A verset apokaliptikus látomássá formálja, ebben hasonlít Petőfi Egy gondolat bánt engemet című költeményéhez.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Hozzászólások
Ady Endre: Emlékezés egy nyár-éjszakára (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>