Szerkezet: 2 egységre bomlik.

Az 1. egység (1-12. sor) a költő szerelmének nagyságát hangsúlyozza. A beszélőt aggodalommal tölti el, hogy esetleg elveszítheti a szeretett személyt és a boldogságot.

Az 1. egység sorpárokba szűkített ellentétekből építkezik, tartalmi-logikai szempontból 3 alrészre bontható.

Az 1. alegység (1-4. sor) egy szerelmi vallomás.

Az első sor a felütés, a lírai én már itt vallomást tesz, hogy milyen nagy szüksége van kedvesére: „Az vagy nekem, mint testnek a kenyér”. A testet a kenyér táplálja, a létfenntartáshoz kell. Vagyis szerelmese létszükséglet a számára.

A hasonlat folytatódik a következő sorban: „S tavaszi zápor fűszere a földnek”. Az vagy nekem, mint az eső a földnek. Eső nélkül a föld kiszárad, nem hoz termést, és ínséges idők jönnek. Itt tehát ugyanazt mondja el a beszélő, csak más szavakkal. (E természeti hasonlatot Szabó Lőrinc megtoldotta a „tavaszi” szóval a fordításban.)

A következő két sor egy újabb vallomás, miszerint háborog a lelke, örök zaklatottságban él kedvese miatt. Ez a vers tulajdonképpeni témája: a túlságosan intenzív szerelemből örökös nyugtalanság fakad.

Ezt újabb hasonlat fejezi ki: „Lelkem miattad örök harcban él, / Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg”. A beszélő fösvényhez hasonlítja magát, akit épp a gazdagság gyötör, mert örök gondban él, nehogy elvesszen a pénze. Ugyanilyen örök gondban él a lírai én, nehogy kedvesét elvegyék tőle.

A 2. alegység (5-8. sor) a szerelem két ellentétes aspektusát, a boldogságot és az aggodalmat állítja szembe. Az 1-4. sorhoz hasonlóan 2 részre bomlik, és az első két sor a második kettővel azonos módon, párhuzamos ismétléssel bontja ki az ellentétet.

A büszkén birtokló (az angolban „élvező”) lírai én rádöbben, hogy az idő el fogja rabolni kincsét: „Csupa fény és boldogság büszke elmém, / Majd fél: az idő ellop, eltemet”. Tehát büszke és boldog, amikor kedvese vele van, de közben fél is, hogy az idő elveszi őt tőle.

A beszélő legszívesebben magának kuporgatná kedvesét: „Csak az enyém légy, néha azt szeretném, / Majd, hogy a világ lássa kincsemet”. Néha rátör az önzés és azt szeretné, hogy kedvese csak az övé legyen. Ez a fösvényéhez hasonló beszűkült tudatállapot, de aztán kitárja kincsét a világ szeme elé, hogy mindenki lássa, mi ő neki.

Az ellentét: fél, hogy elveszíti kedvesét, ezért szeretné elrejteni mindenki elől, ugyanakkor meg is mutatná, mert vágyik rá, hogy az egész világnak eldicsekedhessen boldogságával.

A 3. alegység (9-12. sor) a szerelmes odaadást nyomatékosítja.

A 9-10. sor szembeállítja a kedves arc látványának élvezetét a kedves hiányának sorvasztó élményével. Itt ez már csak formailag ellentét, valójában egymást erősítő kifejezések következnek.

A beszélő csordultig tele van imádottja szépségével: „Arcod varázsa csordultig betölt / S egy pillantásodért is sorvadok”. A sorvadás a kiszáradás állapota, visszautal a földet öntöző tavaszi záporra, amely nélkül a föld kiszárad.

Egyik pillanatban a szerelmes el van telve kedvese szépségével, a másik pillanatban úgy érzi, nem elég belőle, és kiszárad, ha nem kap még egy csöppet. A szeme pillantása ez a csöpp.

A 11-12. sor nyomatékosítja a szerelmes odaadását és megelégedését abban, amit kedvesétől kap és még remél: „Nincs más, nem is akarok más gyönyört, ! Csak amit tőled kaptam s még kapok.” A lírai énnek nem kell más boldogság, más öröm, csak amit kedvese ad neki, amit eddig kapott tőle (a múltban) és amit még kapni fog (a jövőben).

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!