Az LII. szonett témája is a szerelem, a vonzódás, akárcsak a LXXV. szonetté. Arról szól, mennyi mindent kaptam tőled, s mennyi mindent szeretnék neked cserébe adni:

LII

Úgy vagyok, mint a gazdag, aki, bár
Van kulcsa, elzárt kincse rejtekébe
Örvendezni túlgyakran mégse jár,
Hogy ne kopjék a ritka gyönyör éle.

Az ünnepnap azért kápráztat el,
Mert szürke napokból ragyog elő,
Ritkán, ahogy a nyakláncban tüzel
Itt-ott egy-egy igazi drágakő.

Ilyen szekrényem, az idő is: elrejt
És őriz, mint ruhát a ruhatár,
S kivételes üdv a kivételes perc,
Mikor, titkos kincs, egyszerre kitár.

Boldog szépséged mindennel felér:
Aki lát, ujjong, s aki nem, remél.

Mit akar elmondani a lírai én? Egy kincs vagy nekem, a legtöbb, amit az élet adhatott nekem. Ezért úgy vagyok veled, mint a gazdag a kincsével.

A versben az adja a feszültséget, hogy Shakespeare folytonos ellentétekkel él, pl. bezárultság és kitárulkozás ellentéte. A gazdag elzárta kincsét, és bár van kulcsa, nem túl gyakran gyönyörködik abban, amije van, hogy ne kopjon el a gyönyörűség érzése.

A beszélő érezteti: félek, hogy elveszítelek, de ugyanakkor kitárnálak, hogy mindenki megismerjen. Elzárni és kitárni, a szürke hétköznapok és az ünnepnap ellentétével fejezi ki, hogy ha ritkán látja kedvesét, akkor különlegesebb az az alkalom, olyan, mint a gyöngysorban a drágakő.

Az idő számára az a szekrény, amely megőrzi kedvesét, mint ruhát a ruhatár. Általában el van rejtve kincse a világ elől, ezért olyan kivételesek azok a percek, amikor ezt a titkos kincset kitárja a világ elé.

Kedvese szépsége mindennél értékesebb a számára, aki látja őt, boldog lesz és ujjong, aki nem, az reméli, hogy láthatja egyszer.