Szerzői célok: Lear király és Gloster gróf sorsa között feltűnő a párhuzam, mindketten igazságtalanul bánnak jó gyermekükkel, és mindketten megbűnhődnek. Lear megőrül, Gloster megvakul. Kérdés, hogy miért volt szüksége Shakespeare-nek egy olyan mellékszálra, ami ennyire hasonlít a főszál cselekményéhez.

Lear sorsának megkettőzése a tipizálás célját szolgálhatta. Ha az eseménysor csak Lear királlyal történik meg, akkor egyszeri esetnek tűnik. Ha két szereplővel is megtörténik, akkor ez egy tipikus sors. A szerző azért általánosította Lear sorsát, hogy ne magánjellegű szerencsétlenségnek érezzük, hanem olyan balsorsnak, ami bárkinek osztályrészül juthat.

Ezáltal Shakespeare számos célt el tudott érni:

• be tudta mutatni apák és gyermekeik szembenállását, ami feltűnően jellemző vonása volt a korabeli társadalomnak (lásd Annesley-ügy).
• növelni tudta a tragikus hatást azzal, hogy két ilyen hallatlan eset történik egyidejűleg (ha csak Lear király történetét mondja el a darab, akkor kevésbé hat tragikusan, mert egyedi esetnek tudjuk be)
• jelezni tudta az erkölcsi világrendben beálló nagy változást (ha egyedi esetről van szó, az nem jelez társadalmi folyamatokat, ha tipikus esetről, az igen)
• hatásosan tudta bemutatni régi és új harcát (a régi, feudális világ és az új, reneszánsz világ párhuzamos jelenlétét, a Rómeó és Júlia fő problematikáját is adó korforduló-problémát)

Szereplők: két szemben álló táborra oszthatók. Az egyik tábor a régi, feudális világot, a másik az új, reneszánsz világot képviseli. A reneszánsz korban jelentek meg a machiavellista típusú törtetők, ezért a Rómeó és Júliától eltérően ebben a darabban az új értékrendet a negatív szereplők képviselik.

A régi, középkori (feudális) rend képviselői: Lear király, Gloster, Kent. – Tipikusan a hűbéresi világot, a feudális függést jelenítik meg. Gloster és Kent mint hűbéresek a hűbérúr iránti hűség mintaképei, és Leart mint hűbérurat is ez a szemlélet jellemzi.

Az új, reneszánsz (machiavellista) világ képviselői: főleg Edmund (az intrikus), valamint Goneril, Regan és Cornwall. – Mind gátlástalan törtetők, nincs bennük se jó érzés, se erkölcsi gátlás, nem riadnak vissza semmitől, hogy céljaikat elérjék. A reneszánsz uralkodók típusait testesítik meg (amit Machiavelli rajzolt meg mint ideált).

A középkor végén sok olyan ember élt, akik kíméletlenül, humánum nélkül törtek az érvényesülésre, főleg a hatalom és a szexualitás területén. Átgázoltak mindenkin, aki az útjukban állt (gyakran méreggel tették el láb alól az ellenfelet), tönkretették egymást, kiforgatták a másikat a vagyonából, birtokokat harácsoltak össze és minél magasabbra próbáltak feltörni a társadalmi ranglétrán.

Ez nemcsak az angol, hanem az itáliai és általában az európai reneszánsz jellemzője is volt. A magyar reneszánsz sem kivétel (és nálunk is a 16. századra esik, a Jagelló-korra főleg, de a török betörése után is ilyen maradt a társadalmi közeg és légkör – gondoljunk pl. Balassi erőszakos birtokszerzésére és túlkapásaira).

Shakespeare illúziótlanságát, szkepszisét jól mutatja, hogy az új, reneszánsz értékrendet a leggonoszabb szereplők képviselik. Ez azt jelzi, hogy a szerző egyre kuszábbnak, egyre rosszabbnak érezte maga körül a világot, és meg akarta mutatni, hogy a változó világ nem jó irányba tart. Nem mindig jó az, ami új, és nem minden változás pozitív.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!