Weöres Sándor: Dalok Na Conxy Panból (elemzés)
A Dalok Na Conxy Panból 1939-40-ben keletkezett, és Weöres Sándor Medúza című kötetében jelent meg 1944-ben. Egy versciklusról van szó, amely 20 négysorosból áll. Darabjaiban a valóság, az álomképek és a fantázia keveredik. A cím Gulácsy Lajos (1882-1932) festőművész képeire utal, amelyek megihlették a költőt.
A festő nem a valóságot ábrázolta, hanem egy lelki világot vetített ki a képein: álomlátásokat, mitikus színvallomásokat egy belső univerzumról, amelyet teljesen soha nem lehet megragadni. A csonkaság, a széthullott világ képzete elől menekülve a varázslásban fedezte föl a szabadulást.
Gulácsy Lajos Juhász Gyula jó barátja volt, aki episztolát is írt hozzá (Gulácsy Lajosnak), amelyben szintén megjelenik Nakonxipán (kicsit máshogy írta ezt a szót ő, máshogy a festő, és máshogy Weöres, de ugyanarról van szó). Gulácsy volt annak a különös fantáziavilágnak, álomvárosnak a kitalálója, amelyet Na’ Conxipannak nevezett, és amelynek részleteit képein ábrázolta.
Nakonxipán egy elképzelt város, amely túl fekszik a földgolyón, túl minden geográfián, valahol a Hold és a Föld között. Különös, testetlen, sápadt színű asztrál lények lakják, akik erély nélkül imbolyognak. Itt minden megtörténhet, nem a földi logika érvényesül ebben a világban. Gulácsy kitalálta a lakosok ruházatát és életkörülményeit, még nyelvük szótárát is megalkotta. Furcsa, álomszerű, légies, valószínűtlen tájakat festett meg.
Nemcsak Weöres Sándort, hanem más alkotókat is megihletett Gulácsy Lajos képeinek világa. Nakonxipán később jelképes értelmet kapott, önálló életre kelt a magyar művészetben: a csonkaság helyett az egész-élmény metaforája, a teljességet jelenti.
Mások is felhasználták motívumként, pl. Kormos István (1923-1977) is írt verset Nakonxipánról (Nakonxipánban hull a hó, ez Gulácsy leghíresebb festményének címe is), Nagy Gáspár is (A tél elé). Így a Weöres-féle ciklus egy olyan irodalmi hagyományba illeszkedik bele, amelynek később is lett folytatása.
Versciklusában Weöres egyszerre idézi meg Gulácsy álomvárosát és teremti meg a saját Naconxypanját.
Dalok Na Conxy Panból
1
Hová repültök, háromélü kardok,
forróságtokra mely ég szele fútt,
e jeltelen világon mit akartok,
míg ajzott húrként pendül a Tejút?
2
Hosszú, függélyes, szűk fémcsőben éltem
és csúsztam benne fejjel lefelé
mindig gyorsabban – s hasztalan reméltem,
hogy kiérek az igazság elé.
3
A városban, mit hét napig kerülhetsz,
arany-szekrényben él a nagy majom,
körötte szétpancsolt vér és kidült szesz,
s heréltek bőgnek minden hajnalon.
4
Hol lila fák közt lankadoz a lélek,
ott alszik a huszonnégy nagy madár
kővé vált párnán. Azt hinnéd, nem élnek,
de csőrükön az álmuk ki-be jár.
5
Öreg lámpással, nagyhasú kenyérrel
a kis hidon mindennap vártalak.
Azóta mennyit halványult az éjjel!
Kutamban már vadrózsák alszanak.
6
A költő-herceg várt rám a hegy ormán
négy asszonnyal, kik szívét cipelik
egy hosszu póznán. Látták kék vitorlám,
s mindannyian zokogtunk reggelig.
7
Polcold föl lábadat, s pihenj, aludj csak,
elfáradt szolgám. Majd fölkeltelek,
ha kézcsókodat kérve erre futnak
a régesrég elhamvadt reggelek.
8
Csak két fejem maradt és három ujjam:
bujdosnom kellett zöld hinárokon,
és meg nem mondta senki, hova fujjam
sóhajomat, mely veletek rokon!
9
Kis királynő, te árvácska-cipőjű,
kire tekint ma hamuszín szemed?
Erkélyemet már fölverte a bő fű.
A halk patak elmosta kertemet.
10
Szélkakasok, vihar-ütemre forgók,
Mohos kriptámban hallom hangotok!
A hadvezérekhez vagytok hasonlók,
csak vázatok vas, lelketek titok.
11
Táncot tanít Furkó, jár könnyü lába,
két keskeny ablak hinti rá a fényt.
Csak egy sovány angyalka sír magába,
mert ókulája elhagyta szegényt.
12
Szép városodban tévedezve jártam,
aztán a Hét Harangvirág Terén
lehelletednek szobránál megálltam
s homlokod titka átömlött belém.
13
Világ hajósa, hajnal, tiszta néne,
egy csöppke mézes-csészét adj nekem
s megengedem hálából és cserébe,
hogy árnyamat elnyújtsd a nagy hegyen.
14
Ezer sugár találkozik az űrben
s a katlan mélyében ezer varázs
s ezer meg ezer búzaszem a csűrben.
Csak a sorsok közt nincs találkozás.
15
Ha csízzé válnál – máma ez a gondom –
hoznál-e nékem ünnepkor diót?
s amint az ősz már közelít a dombon,
galagonyát s fanyar kökénybogyót?
16
Ki sírva faggatsz, hű baráti lélek,
vigasztalásul ennyit mondhatok:
a víz alatti házban éldegélek,
fölfalnak tengermélyi csillagok.
17
A hegyszorosban megrekedt az éjfél,
vad tengerszemre hajlik ág-boga.
Ott áll a halvány szurokfáklya-fénynél
egy vérző-talpú szegény katona.
18
Tüdőd velem volt, míg én verekedtem
s amint elnyúltam holtan a havon
és kővé fagytam: lélekzett helyettem.
Ó bár a szíved volna íly rokon!
19
A tenger fújta mérgét itt – az árvíz
esküdött rájuk örök pusztulást!
Romok alól a menny cafrangja látszik,
itt-ott kilóg mint korhadó palást.
20
E vers is valóság, akár az álmod.
Az élet: szív és kés egy szín alatt.
Szemeddel az egész tengert halászod
s horoggal mit fogsz? Egynéhány halat.
A Dalok Na Conxy Panból című versciklus 20 db számozott versből áll, melyekben az „én” és a „te” (= a festőművész) világa váltakozik. Minden vers önmagában is zárt, külön is értelmezhető kép, de együtt alkotnak igazán egészet.
Az egész versciklus egy széttört, forgácsokból, kis képekből álló világot mutat be, amelyben látszólag nincs egység. Ám a ciklus szerkezete csak látszólag laza, darabjai között erős logikai kapocs van. Minden strófa egy külön szituáció, külön vershelyzet, de a sorozat egyetlen egység is. Az élet nyüzsgő, változékony elemeiből épül fel a költemény.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Hozzászólások
Weöres Sándor: Dalok Na Conxy Panból (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>