Walther von der Vogelweide Ó jaj, hogy eltűnt minden…  című költeménye 1228-ban keletkezett: a nagy trubadúrköltő élete alkonyán írta. Ez az utolsó verse, életművének záró darabja. Fájdalmas, komor és mégis felemelő alkotás, melyben egy nagy lélek zokogja el az elmúlás és az emberi gonoszság miatt érzett gyötrelmét, és egyben az élettől is elbúcsúzik.

Vogelweide hivatásos énekmondó volt, de amellett nemesember is (vagyontalan kisnemesi-lovagi családból), aki egy művészetpártoló hűbérúr (császár, herceg, püspök vagy gróf) udvari ünnepségein az egybegyűlteket szórakoztatta. Ő maga adta elő saját, dallammal együtt szerzett verseit egy vonós vagy pengetős hangszer kíséretében. A hozzá hasonló tudós, művelt literátorokat német földön minnesängereknek nevezték.

A minnesängerek közül Vogelweide hagyta hátra a legelevenebb életművet. A német lovagi költészet legnagyobb lírikusát már kortársai is sokra becsülték, száz évvel később pedig a 12 mesterdalnok egyikének tekintették. Ezután egy időre elfeledték, és csak a 18. században fedezték fel újra. Ő a középkor egyetlen német költője, aki más korok és más országok mércéje alapján is nagy költőnek számít.

Életéről keveset tudunk, még születési helyéről, dátumáról sincs biztos adatunk. Valószínűleg egy osztrák tartományból, Dél-Tirolból származik.

Egy Reimar von Hagenau nevű elismert költőtől tanulta mesterségét Bécsben, V. (Bábenbergi) Lipót udvarában, ahonnan 1198-ban valamiért távoznia kellett. Ezután húsz éven át vándorénekesként igencsak hányatott életet élt: egyik udvarból a másikba ment, sok helyen megfordult (állítólag Magyarországon is).

A sok tapasztalat széles látókörűvé tette, és egyre híresebb is lett. Jámbor, keresztény, istenfélő ember volt és jó hazafi, aki a pápától független, szabad német-római birodalom eszméjét támogató uralkodókat kedvelte (a németországi rendet ugyanis akkoriban a Szentszék veszélyeztette).

A pápasággal szemben más okból is éles kritikát fogalmazott meg: szerinte a klérus rossz példát mutat a világiaknak. Verseiben felrója a papoknak a kapzsiságot, a kétszínűséget, a jólétben való tobzódást. Vogelweide állítólag hívők tízezreit tántorította el a pápától, ami miatt egy kortársa rosszallóan megjegyezte, hogy a verseivel kárhozatba taszítja a lelkeket.

Trubadúrköltő létére nemcsak szerelmes verseket írt, hanem szatirikus-elmélkedő és politikai jellegű költeményeket is. Öregségére kapott egy hűbérbirtokot II. Frigyestől Würzburg közelében, ami már régi vágya volt. A császár híveként buzgón támogatta annak keresztes hadjáratait és más törekvéseit.

Műveit középfelnémet nyelven alkotta, így csak a 19. század első felében lett szélesebb körben ismert, amikor költeményeit lefordították modern német nyelvre és kiadták. Saját kézírásban nem maradt fenn verse, és van egy-egy mű, amelyeknek az eredete kétes (ezeket a kritikai kiadásokból rendre ki is hagyják).

Költeményeit érzelmi és gondolati gazdagság, természetesség jellemzi. Újszerű volt abban az időben, hogy nem ragaszkodott a sablonokhoz, hanem saját élményeit is belevitte a műveibe. Ugyanakkor ez a személyesség erősen társadalmi telítettségű, hiszen Vogelweide alaposan kivette a részét korának politikai küzdelmeiből.

A nemesi-lovagi lírán túl a vágánsköltészet műfajait sem vetette meg, amelyeket a társadalmi propaganda hatékony eszközeként használt.

Legjobb versei azonban nem a politikai témájú költemények, hanem azok, amelyekben az élet értelméről, céljáról bölcselkedik, vagy amelyekben a világ ellentmondásain, Isten felfoghatatlanságán tűnődik. Nagyon szép, gondolatilag mély versei is vannak, és vannak komor, riasztó látomásokat felrajzoló, profetikus hangú költeményei is.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!