Walt Whitman Hallom Amerika dalát című verse 1860-ban íródott és a költő egyetlen kötetében, a Fűszálak (Leaves of grass) című kötetben jelent meg, amely először 1855-ben látott napvilágot, de amelyet Whitman számos alkalommal bővített és újra kiadott.

A Fűszálak eredetileg egy 95 lapból álló vékonyka könyv volt, amelyet a költő névtelenül adott ki. Az első kiadás egy hosszabb prózai előszón kívül 12 cím nélküli, nagyobb költeményt tartalmazott. Whitman egész életében ezt a kötetet alakította, gazdagította, fejlesztette tovább, s a verseket is gyakran átírta, címüket is megváltoztatta. A kötet összesen kilencszer jelent meg, s 1892-es utolsó kiadása 655 lapból állt.

A Hallom Amerika dalát az 1860-as kiadás Demokratikus énekek című ciklusában jelent meg először, majd az 1881-es kiadásban a kötetnyitó Feliratok ciklusba került. Ekkor kapta meg címét is (I Hear America Singing).

Walt Whitman (1819-1891) volt a 19. századi Észak-Amerika egyik legjelentősebb angolul író költője. Egy fiatal, demokráciát teremtő nemzet költője, egy olyan nemzeté, amely egyre jelentősebbé vált a modern világban, így Whitman világképében nem jelentkezik az a kiábrándulás, amely a kor romantikus költőire jellemző.

Verseiben szakadatlanul egy új világot ünnepel, míg az európai költők, pl. a francia Baudelaire az értékvesztést, az eszmények kiüresedését érzékelik. Az is nagy különbség, hogy míg az amerikai Whitman szerint az egyén és a közösség összetartozik, addig kortársa, Baudelaire szerint az egyén elveszíti önmagát a tömegben.

Whitman legnagyobb, végtelen változatokban kibontott témája tehát Amerika. Ízig-vérig amerikai volt: semmi nosztalgiát nem érzett Európa után (holland felmenői voltak, anyja holland őstelepes családból származott). Apja ács volt, ő maga sokféle foglalkozást űzött (nyomdászinas, tanító, újságíró, különféle fizikai munkák). Műveltségét autodidakta módon szerezte (10 éves kora után nem járt iskolába).

Kötődött a demokrácia eszményéhez és hitt a haladásban. Átélte az amerikai polgárháborút, melynek során Lincoln elnök és Észak ügyét támogatta a rabszolgatartó Dél ellenében. Haditudósítóként jelen volt a hadszíntéren is, majd három évig önkéntes betegápolóként dolgozott. A népből származott, és a kórházakban még közelebbről megismerte az egyszerű dolgozó embereket, akikben Amerika hőseit látta.

Később Washingtonban dolgozott a belügyminisztériumban, aztán az igazságügy-minisztériumban, de amikor megbetegedett, elbocsátották, és a nélkülözés évei következtek, melyeket a Philadelphia melletti Camdenben töltött.

Költőként életében nem sokra értékelték, a hivatalos irodalmi világ nem vett róla tudomást. Első kötetét vagy figyelmen kívül hagyták, vagy új formája miatt fölényes gúnnyal illették, felháborodottan elutasították. Ennek ellenére Whitman alkotókedve nem hagyott alább, haláláig írta költeményeit, amelyek nemcsak újszerűek voltak, de teljesen új korszakot nyitottak az amerikai – sőt, az európai – költészetben is.

Ebben az időszakban az európai költők ugyanis még hagyományos rímes verseket írtak és végletes formai tökélyre törekedtek. Eközben Whitman elvetett minden konvenciót és teljesen egyéni, eredeti formát alakított ki.

Ez az új forma a strófák és rímek nélküli, szabálytalan hosszúságú sorokból álló, hömpölygő, áradó, lüktető ritmusú szabadvers. A Withman-féle szabadvers nem prózaköltemény, mivel van benne verszene, ritmika, amely a bibliai versek (próféciák, zsoltárok) ritmusán alapszik.

Fontos költői eszköze a gondolatritmus, amely a mondatok párhuzamosságára, ismétlésekre, halmozásokra épül. Költészetének egyik fő jellegzetessége az „inclusiveness”, a mindent magába foglalás ambíciója.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!