A haza ugyanolyan kiszolgáltatott helyzetben van, mint az elnyomott pórnép, ugyanúgy nincsen háza, „…fejét szenny s gyász takarja. / Földön futva, / Bujdokolva, / Mint hivatlan vendég száll be / A szegény s kaján telekbe”.

Azaz a haza mint édesanya a parasztságnál keres oltalmat, mert a nemességnél nem kap, de a parasztság, a „kaján telek” is kiátkozza őt, hiszen a haza a jobbágynak csak robotot, adót, katonáskodást és egyéb terheket jelent.

A széthúzást is ostorozza a költő, amely a nemesi osztályt évszázadok óta megbénítja: „Nincsen egy szó / Összehangzó / Honfiaknak ajakáról”, azaz mindenki mást mond, mást akar.

A nemesség ugyanis nem volt egységes: voltak maradi nemesek is, akik 1848-ban engedtek az osztrákoknak, mert nem voltak hívei a jobbágyfelszabadításnak, a terhek csökkentésének, a sajtószabadságnak stb. Csak a haladóbb nemesek (mint Széchenyi, Wesselényi, Eötvös, Kölcsey, Vörösmarty) látták, hogy a gazdasági, politikai, társadalmi fejlődésnek gátja a jobbágyság intézménye.

Érződik a költő zaklatottsága, de egy fokkal higgadtabban vonja le azokat a tanulságokat, amelyeket Az emberek című versben is levont már (a tragikus lengyel szabadságharc általános konzekvenciáit). Hiszen látta és a haladóbb nemesek is látták, hogy nálunk is megvan az esélye egy olyan nemzeti katasztrófának, mint a lengyeleknél történt, ahol maguk a parasztok verték agyon a Habsburgok ellen felkelő nemeseket. A nemesség nálunk is egyre halogatta a jobbágykérdés rendezését.

Vád, megszégyeníteni, megalázni akarás érződik a szenvedélyes, felháborodott versből. A nemesség nem alkalmas az ország vezetésére a költő szerint, mert „kincsnek, vérnek rossz gazdája”. Ez az agitatív, kárhoztató, ostorozó hangnem még hitelesebbé és erőteljesebbé teszi a követelést, hogy valósuljon meg végre az érdekegyesítés, ami Kossuth politikai programjának volt központi jelszava.

Vörösmarty ugyanis tudta, hogy végzetes lenne az országra nézve, ha a nemességnek kétfelé kéne harcolnia: a Habsburgokkal is meg a jobbágyokkal is. Úgy érezte, a jobbágyok annyira gyűlölik a földesúri önkényt, hogy félmegoldásokkal nem lehet beérni. A nemesek élősködése a jobbágyokat barommá aljasította, ami egy nagyon veszélyes állapot (forradalom lehet belőle).

Ráadásul az osztrákoktól való függetlenségi törekvés is veszélybe kerül, hiszen a nemzeti függetlenség kivívása lehetetlen a parasztság megnyerése, a szegénységben élő néptömegek támogatása, azaz nemzeti egység létrejötte nélkül. Ezt nevezte Kossuth érdekegyesítésnek.

Az Országháza tehát igazi politikai költemény (talán Vörösmarty egyetlen igazi politikai költeménye). Közvetlenül egy politikai aktualitásra reagál, és nincs benne általánosító jelleg.

Ami általánosító jelleg van, az is politikai: a konkrét ügy, az országháza építése körüli nehézségek alkalmat adtak arra, hogy a költő az egész magyar politikai életről elmondja a véleményét. Az ügy erkölcsi vetületét megragadva hívta fel a figyelmet a teljes magyar közélet problémáira.

Tehát nem egyszerű propagandaversről van szó, amely az Országház építése mellett agitál, hanem az egész magyar reformpolitika fellendítéséről. A költő szembefordul azzal a gyengeséggel és következetlenséggel, amely a magyar reformmozgalmat jellemezte.

Vörösmarty nem is a saját nevében beszél a versben, hanem a Kossuth körül tömörülő politikai erő képviseletében lép fel.

Ez a költő legradikálisabb hangú verse, eszmei fejlődésének csúcspontja. Megoldást azonban nem vázol fel a problémára, Vörösmarty ugyanis nem akart forradalmat, mint majd később Petőfi, aki nyíltan megfogalmazta, hogy forradalomra lenne szükség.

A vers formailag rapszodikus, asszociációi is lazák. Itt a költő már nem magában vívódik, hanem kifelé fordul, a közösséghez beszél. A keserűsége sem a vívódásé, hanem a mozgósítás eszköze.

A mű nincsen versszakokra tagolva, és ez a tagolatlanság is érzékelteti az indulat hullámzását.

A lengyel tragédia fellendítette a Kossuth-féle érdekegyesítési politika ügyét. Nemcsak Vörösmarty verse született meg ekkor, hanem mások is. Le kell végre számolni a feudális osztályérdekek szerint való gondolkodással!

Ugyanezt a követelést olvashatjuk ki Eötvös Magyarország 1514-ben című nagy figyelmeztető regényéből, és ugyanezt fogalmazta meg Petőfi is.

Adalékként mondjunk el még annyit, hogy az Országháza – Vörösmarty sürgetése és a vers sikere ellenére – nem épült fel a költő életében, csak jóval a kiegyezés után, 1882-ben (Steindl Imre tervei alapján).