Vörösmarty Mihály Szép Ilonka című műve 1833-ban keletkezett. Ma már talán kevésbé ismert, de nagyon sokáig a legismertebb, legnépszerűbb magyar versek egyike volt. Első sora („A vadász ül hosszú méla lesben”) szállóigévé lett.

A mű egy régi monda verses feldolgozása. A történetet sokan feldolgozták, egyes változatokban Szép Ilonka pórleány, máshol bányászlány, aki Mátyás király iránti reménytelen szerelmébe hal bele. Vörösmarty művében Ilonka egy régi köznemesi család, a Peterdi család sarja.

A költeményben szereplő Peterdi család a valóságban is létezett, s ma is élnek leszármazottak. A család tagjai generációról generációra adták tovább Peterdy Ilona (Szép Ilonka) történetét, mely így maradt fenn, szájhagyomány útján a 15. század óta. Vörösmarty állítólag Peterdy Gábortól hallotta, akivel Fóton, Fáy András szőlőjében találkozott. Ugyanakkor hiteles történelmi dokumentum nem igazolja, hogy Peterdy Ilona valóban létezett.

Vörösmarty életrajzírója, Gyulai Pál szerint a költő fejében elsőként az utolsó versszak híres két sora született meg: „Hervadása liliomhullás volt; / Ártatlanság képe s bánaté.” Ez a két sor zsongott sokáig Vörösmarty fülében, s e két sor köré építette fel Szép Ilonka történetét.

A Peterdy család annyira szerette a verset, hogy Orlai Petrich Soma festőművésztől 8 darabból álló képsorozatot rendeltek a költemény illusztrálására az 1850-es években. A híressé vált képek egy díszes albumban is megjelentek a Vörösmarty-mű illusztrációjaként 1867-ben, a festő előszavával.

Életrajzi háttér: Vörösmarty 18 éves korában házitanítóságot vállalt az előkelő Perczel-családnál, hogy édesapja halála után is legyen pénze tanulmányaira. Beleszeretett munkaadója egyik leányába, Etelkába, de nem vallotta meg érzelmeit, mert reménytelen volt a kapcsolat egy szegény nevelő és egy gazdag földbirtokos lánya között.

Szép Ilonkát és Mátyás királyt hasonlóképp a társadalmi különbség választja el egymástól. A szívbemarkoló történetben a költő saját reménytelen szerelmét zengi el, még egyszer utoljára.

Perczel Etelkát Vörösmarty számos eposz és mesedráma hősnőjében megmintázta (Zalán futása, Csongor és Tünde). Szép Ilonka alakjában is Etelkát sejthetjük. Utoljára mintázta meg Vörösmarty, mivel Etelka még ebben az évben (1833-ban) feleségül ment egy gazdag bácskai földbirtokoshoz.

A Szép Ilonka előzménye, forrásai: alapgondolatát valószínűleg Bajza József Rege a hableányról c. novellája adta, mely az Aurora évkönyvben jelent meg 1830-ban. A novellában Mátyás király álruhában, vadászként látogatja a dunai révész lányát, aki hiába várja vissza „a király vadászát”, ezért elfonnyad bánatában. Hervadásának leírása hasonló a Szép Ilonka befejezéséhez.

Vörösmarty barátja, Kisfaludy Károly is írt hasonló történetet, a Mátyás deák című, népszerű egyfelvonásost, melynek néhány motívuma ihletet adott Vörösmartynak. E mű témája a fiatal Mátyásnak egy álruhás kalandja a derék Turu gazda házánál. Ez a történet vígjáték formájú.

A király arra vadászik és betéved Turu bíróhoz, aki Örzse nevű lányával vendégül látja. A bíró egykor Hunyadi János oldalán harcolt Nándorfehérvárnál. Előbb Hunyadira, aztán a királyra emeli poharát, Mátyás pedig megilletődik önnön felköszöntésén. Ez a jelenet adta az ötletet Vörösmartynak a Szép Ilonka Peterdijének pohárköszöntőjéhez.

 

Szép Ilonka

I.

A vadász ül hosszu méla lesben,
Vár felajzott nyílra gyors vadat,
S mind fölebb és mindig fényesebben
A serény nap dél felé mutat.
Hasztalan vár; Vértes belsejében
Nyugszik a vad hűs forrás tövében.

A vadász még lesben ül sokáig,
Alkonyattól vár szerencsejelt:
Vár feszülten a nap áldoztáig,
S ím a várt szerencse megjelent:
Ah de nem vad, könnyü kis pillangó
S szép sugár lány, röpteként csapongó.

„Tarka lepke, szép arany pillangó!
Lepj meg engem, szállj rám, kis madár;
Vagy vezess el, merre vagy szállandó,
Ahol a nap nyúgodóba jár.”
Szól s iramlik, s mint az őz futása,
Könnyü s játszi a lány illanása.

„Istenemre!” szóla felszökelve
A vadász: „ez már királyi vad!”
És legottan, minden mást feledve,
Hévvel a lány nyomdokán halad.
Ő a lányért, lány a pillangóért,
Verseneznek tündér kedvtelésért.

„Megvagy!” így szól a leány örömmel,
Elfogván a szállongó lepét;
„Megvagy!” így szól a vadász, gyönyörrel
A leányra nyújtva jobb kezét;
S rezzent kézből kis pillangó elszáll;
A leány rab szép szem sugaránál.

II.

Áll-e még az ősz Peterdi háza?
Él-e még a régi harc fia?
Áll a ház még, bár fogy gazdasága
S telt pohárnál űl az ősz maga.
A sugár lány körben és a vendég;
Lángszemében csábító varázs ég.

S Hunyadiért, a kidőlt dicsőért,
A kupák már felvillantanak,
Ősz vezére s a hon nagy nevéért
A vén bajnok könyei hulltanak;
Most könyűi, vére hajdanában
Bőven omlott Nándor ostromában.

„Húnyt vezérem ifju szép sugára”
Szól az ősz most „éljen a király!”
A vadásznak vér tolúl arcára
S még kupája illetetlen áll.
„Illetetlen mért hagyod kupádat?
Fogd fel, gyermek, és kövesd apádat.”

„Mert apád én kétszer is lehetnék
És ha ittam, az nincs cenkekért;
Talpig ember, akit én említék,
Nem gyaláz meg ő oly hősi vért!”
S illetődve s méltóság szemében,
Kél az ifju, tölt pohár kezében:

„Éljen hát a hős vezér magzatja,
Addig éljen, míg a honnak él!
De szakadjon élte pillanatja,
Melyben attól elpártolni kél;
Egy király se inkább, mint hitetlen:
Nyűg a népen a rosz s tehetetlen.”

S mind zajosban, mindig hevesebben
Víg beszéd közt a gyors óra ment.
A leányka híven és hivebben
Bámulá a lelkes idegent.
„Vajh ki ő, és merre van hazája?”
Gondolá, de nem mondotta szája.

„Téged is, te erdők szép virága,
Üdvözölve tisztel e pohár!
Hozzon isten egykor fel Budába;
Ősz apáddal a vadász elvár;
Fenn lakozva a magas Budában
Leltek engem Mátyás udvarában.”

Szól s bucsúzik a vadász, rivalva
Inti őt a kürthang: menni kell.
Semmi szóra, semmi biztatásra
Nem maradhat vendéglőivel.
„Emlekezzél visszatérni hozzánk,
Jó vadász, ha meg nem látogatnánk.”

Mond szerényen szép Ilonka, állván
A kis csarnok végső lépcsején,
S homlokán az ifju megcsókolván,
Útnak indúl a hold éjjelén.
S csendes a ház, ah de nincs nyugalma:
Fölveré azt szerelem hatalma.

III.

Föl Peterdi s bájos unokája
Látogatni mentenek Budát;
Minden lépten nő az agg csodája;
Mert sok újat meglepetve lát. . .
A leányka titkon édes óra
Jövetén vár szép találkozóra.

S van tolongás s új öröm Budában:
Győzelemből várják a királyt,
Aki Bécset vívó haragában
Vérboszút a rosz szomszédon állt.
Vágyva néz sok hű szem ellenébe:
Nem vidúl még szép Ilonka képe.

„Hol van ő, a nyájas ösmeretlen?
Mily szerencse fordúlt életén?
Honn-e, vagy tán messze költözötten
Jár az őzek hűvös rejtekén?”
Kérdi titkon aggó gondolattal,
S arca majd ég, majd szinében elhal.

S felrobognak hadvész-ülte képpel
Újlaki s a megbékült Garák.
S a király jő, fölség érzetével
Környékezvén őt a hős apák.
Ősz Peterdi ösmer vendégére,
A király az: „Áldás életére!”

„Fény nevére, áldás életére!”
Fenn kiáltja minden hű ajak;
Százszorozva visszazeng nevére
A hegy és völgy és a zárt falak.
Haloványan hófehér szobornál
Szép Ilonka némán és merőn áll.

„A vadászhoz Mátyás udvarában
Szép leánykám, elmenjünk-e hát?
Jobb nekünk a Vértes vadonában
Kis tanyánk ott nyúgodalmat ád.”
Szól az ősz jól sejtő fájdalommal,
S a bús pár megy gond-sujtotta nyommal.

És ha láttál szépen nőtt virágot
Elhajolni belső baj miatt,
Úgy hajolt el, félvén a világot,
Szép Ilonka titkos bú alatt.
Társasága lángzó érzemények,
Kínos emlék, és kihalt remények.

A rövid, de gyötrő élet elfolyt,
Szép Ilonka hervadt sír felé;
Hervadása líliomhullás volt:
Ártatlanság képe s bánaté.
A király jön s áll a puszta házban:
Ők nyugosznak örökös hazában.

 

Műfaj: egyértelműen nem besorolható, lehet elbeszélő költemény, ballada, idill, románc (a 19. században balladának tartották, a 2. világháborúig románcként tanították az iskolákban, a szocializmus alatt idill volt a műfaji meghatározás, ma talán leginkább elbeszélő költeménynek tartjuk)

Hangnem: emelkedett, egyben tragikus, mélabús pátosz jellemzi.

Hangulata: I. rész: könnyed, játékos. II. rész: erőteljes, férfias hangulatú. III. rész: az eleje sejtelmes, izgatott, a közepe ismét férfias, erőteljes, a befejezés elégikus, szomorú.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!