A 4. egység (42-50. sor) a vers zárlata, a közeljövő félelmetes iróniával való bemutatása. Az itt megjelenő jövőkép feltételes. Ez az ironikus jövőkép már az ember nélküli világ látomása.

Az újból visszatérő tavasz hírére az agg föld, a „vén kacér” virágok bársonyába öltözik, vendéghajat vesz (az vesz vendéghajat, aki dúsabbat akar, de az nem az igazi haja), és jókedvet színlel. Vagyis ez egy hazug tavasz lesz, áltavasz lesz, nem lesz igazi tavasz. Minden oly hazug, oly álságos, minden megpróbálja magát szebbnek mutatni. Ez a hamis ünnep az ember megválthatatlanságát hirdeti.

Tehát a kozmikus évet átfogó időszerkezet úgy tér vissza a tavasz évszakához, hogy egyben tagadja az újjászületés, a remény, az ünnep lehetőségét. Csak a természetben tér vissza a tavasz, az ember számára nem jön új tavasz: a szabadságharc mártírjait semmi sem keltheti többé életre. Itt tehát megszűnik a természet és a társadalom párhuzama.

Mindez az azt jelenti, hogy a ciklikus ritmus szerint létező természet értékei az emberi történelem idejében értelmezve csak álértékek lehetnek („vendéghajat veszen”, „Üvegszemén a fagy fölenged”, „Jókedvet és ifjúságot hazud”). Csak az idő halad előre, történelmi fejlődés nem történik. A történelmi idő, akárcsak a természeti idő, körforgásszerű, ezért céltalan és értelmetlen.

A tavasz látszatígéreteinek felvillantása után a vers végkicsengése a teljes reményvesztettség. A legutolsó sor egy megválaszolatlan, fájdalmas állító kérdés, mely a nagy erejű leírásoknál hatásosabban sugallja a jóvátehetetlen befejezettséget.

Az Előszó időmértékes verselésű, jambikus lejtésű (ötös és hatodfeles jambusokból álló), rímtelen vers. A sorok 10-11 szótagosak, kivéve a 35. sort, amely csak 5 szótagos.

Versformája blank verse, amely egy nyugat-európai speciális verstípus. A blank verse az időmértékes verselésből nőtt ki, eredetileg angol, de csaknem minden európai nyelvben megtalálható. Drámai jambusnak is nevezik, mert a verses drámák verselése ilyen (pl. Katona József Bánk bánja is).