Vörösmarty Mihály Előszó című verse 1850-1851 telén Baracskán keletkezett, legalábbis az irodalomtörténészek egy része szerint.

A vers első három szava („Midőn ezt írtam”) és címe (Előszó) szó szerint utal arra, hogy Vörösmarty a költeményt egy másik, korábban keletkezett műve elé szánta bevezetőnek. Ám abban nincs egyetértés a kutatók között, hogy melyik volt ez a mű.

A korábbi feltételezés szerint a költő 1850-ben ki akarta adni három verses regéjét, amelyeket még 1845-ben írt egy almanachba (de akkor nem jelentek meg), és ezek elé szánta az Előszót. A Három rege című, a kor iránti áldozatra felszólító, hazafias, allegorikus mű végül az Előszó nélkül jelent meg 1851-ben B. E grófnőnek (Batthyány Emmának) ajánlva, akinek apját, Batthyány Lajost, Magyarország első felelős miniszterelnökét 1849-ben végezték ki.

Ezt a véleményt azonban az újabb kutatások megkérdőjelezik. Az irodalomtörténészek egy része azt feltételezi, hogy a vers csak 1854 kora ősze után, azaz A vén cigány című költemény születése után keletkezett. Ez esetben Vörösmarty 1855-ben bemutatott, Az áldozat című drámájának prológusaként jött létre. Erre bizonyítékként a drámai jambusokban írt versmértéket és A vén cigánnyal, valamint Vörösmarty 1854-ben befejezett Lear király-fordításával kimutatható motivikus kapcsolatot szokták említeni

Az Előszó élményi hátterében a bukott szabadságharc, a költő személyes megrázkódtatása, a reformkor ígéretes kilátásainak elvesztése áll.

A műben Vörösmarty immár egyéves távlatból történelmi vízióba foglalta a reformkort, a szabadságharcot és a bukás tragédiáját. A mű 49 soros, ez jelkép: 1849 jelképe. Ez is mutatja, hogy egy személyesen átélt történelmi katasztrófa élménye van a vers mögött. Ugyanakkor a vers olyan nagyszabású vízió, melynek értelmezhetősége túlmutat a konkrét szituáción.

Az Előszó kéziratban maradt egészen 1865-ig, amikor végre napvilágot látott. Vörösmarty lírájának kiemelkedő alkotása, mely a világosi katasztrófát kozmikus tragédia víziójává növeszti. Jelentősége éppen az, hogy a 48-as szabadságharc bukásának egyik első megjelenítője volt irodalmunkban.

Előszó

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.
Zöld ág virított a föld ormain.
Munkában élt az ember mint a hangya:
Küzdött a kéz, a szellem működött,
Lángolt a gondos ész, a szív remélt,
S a béke izzadt homlokát törölvén
Meghozni készült a legszebb jutalmat,
Az emberüdvöt, melyért fáradott.
Ünnepre fordúlt a természet, ami
Szép és jeles volt benne, megjelent.

     Öröm – s reménytől reszketett a lég,
Megszülni vágyván a szent szózatot,
Mely által a világot mint egy új, egy
Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje.
Hallottuk a szót. Mélység és magasság
Viszhangozák azt. S a nagy egyetem
Megszünt forogni egy pillantatig.
Mély csend lön, mint szokott a vész előtt.
A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel lapdázott az égre,
Emberszivekben dúltak lábai.
Lélekzetétől meghervadt az élet,
A szellemek világa kialutt,
S az elsötétült égnek arcain
Vad fénnyel a villámok rajzolák le
Az ellenséges istenek haragját.
És folyton-folyvást ordított a vész,
Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.
Amerre járt, irtóztató nyomában
Szétszaggatott népeknek átkai
Sohajtanak fel csonthalmok közől;
És a nyomor gyámoltalan fejét
Elhamvadt várasokra fekteti.
Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.

     Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,
S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üvegszemén a fagy fölengedend,
S illattal elkendőzött arcain
Jókedvet és ifjuságot hazud:
Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?

Az Előszó műfaja rapszódia, allegorikus vers. Hangneme szenvedélyes: romantikus pátosz, emelkedettség jellemzi. Hangulata zaklatott.

Típusa: idő-és értékszembesítő költemény. A visszatekintő látószög („Midőn ezt írtam”) előrevetíti az idő-és értékszembesítő gesztust, melyet a költő a természet körforgásával is párhuzamba állít.

Korstílus: romantika. Romantikus stílusjegyek pl. látomásosság, a nagy érzelmi töltésű, metaforikus kifejezésmód, a sűrítettség, a hiperbola, az ellentétezés.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!