A Csongor és Tünde szerkezete

A cselekmény körkörös felépítésű és szimmetrikus elrendezésű.

Alaphelyzet: Csongor csalódottan tér haza, mert nem találta meg a keresett boldogságot. Nyugtalannak érzi magát, türelmetlenül vágyódik valami ismeretlen, nagy, szent dologra („lelkem vágy szárnyára kél”). Ezt a dolgot eddig csak a földi szférában kereste. Mivel céljai, vágyai nem határozhatók meg pontosan, belső küzdelmet vív kétségeivel, tapasztalataival.

Kudarcának fő oka az, hogy valami elvont dolgot keres, célja a „dicső”, az „égi szép” megtalálása. Vagyis az élet értelmét keresi. Valami olyan különleges értéket, amiért érdemes élni, de ekkor még nem tudja, hogy ez az érték a szerelem. Tehát nem a szerelmet keresve indult útnak (eleinte elvont vágyódása később konkrét tárgyra irányul majd: a földöntúli lény, a tündérlány szerelmére).

A kertben egy új jelenséget, új csodát lát, az almafát, és észreveszi a fa tövébe kötözött vén, gonosz anyót, a gonosz megtestesítőjét.

Csongor kiszabadítja Mirigyet, s találkozik Tündével. Így Csongor nem messze földön találja meg azt, amit keresett, hanem a saját kertjében, hiszen Tünde érte és neki ültette az aranyalmafát, hogy egymásra találhassanak.

A két főszereplő a két világ, a két szint határánál találkozik, de nem lehetnek egymáséi. Csongor csupán megsejti a boldogságot, de megtapasztalni nem tudja. Mirigy lehetetlenné teszi szerelmük beteljesülését.

Bonyodalom: Mirigy levág egy fürtöt Tünde aranyhajából. Ezzel a hajjal előbb leányát, majd a megesett Ledért akarja feldíszíteni, hogy Csongor megkívánja és nála leljen „utált szerelmet”, azaz állati ösztöneinek rabjává váljon. Ha Csongor beleesne ebbe a csapdába, ha elfogadná az alantas szerelmet, azzal lemondana a felfelé ívelő, az ég felé vivő vágyakról.

Kibontakozás: Csongor elveszíti Tündét, de most már legalább tudja, hogy mit keres: most már tudja, hogy a „dicső”, az „égi szép”, a tökély, a harmónia Tünde világa. Nem tudja, hogy Tündérhon hol található, de Tünde keresésére indul.

Késleltetés: Csongor találkozik a 3 vándorral a hármas útnál, és Tündérhon holléte felől faggatja őket. Fontos, hogy Csongor nemcsak a saját boldogságát keresi, hanem általában az emberekét, az emberiségét.

Találkozik a 3 ördögfival, aztán eljut a Hajnal birodalmába, de Mirigy ármánya, Kurrah csalása és a jóskútból előlengő lányalak kacérsága megakadályozza találkozását Tündével. A Tündével való találkozás akadályba ütközése azt jelképezi, hogy az ember nem szakadhat el a földtől: a boldogság nem érhető el az irrealitás világában.

Csongor kiábrándul, csalódik: ő, aki a mindenre vágyott, sehová sem jutott, semmit nem ért el. Második vándorútjának végén, a hármas útra újra fellépve az emberi élet céltalanságáról, abszurditásáról elmélkedik („Elérhetetlen vágy az emberé, / Elérhetetlen tündér csalfa cél!”).

Csongor kétségbeesik, itt kerül mélypontra: még az állatok vegetatív élete, a hangya, a csiga élete is értékesebbnek, tartalmasabbnak tűnik az emberénél. A főhős az emberi vágyak beteljesíthetetlenségét és a lét értelmetlen körforgását panaszolja.

Ezt a gondolatot erősíti meg a három vándor, akikkel újra találkozik, és akik szintén csalódtak hitükben, reményeikben, céljaikban. Rájöttek, hogy amit értékesnek gondoltak, az valójában hamis és hiábavaló. Össze vannak törve, és most már az ellenkező irányba mennek, mint először. Bolyongásuk reménytelen és céltalan, majd a halálban ér véget.

Csongor úgy dönt, a magányt választja, kivonul az emberi társadalomból, ahol otthontalannak érzi magát, és ősei hajlékában keres menedéket, az elvadult, gondozatlanul hagyott kertben. („El innen a magánynak rejtekébe, / El, ahol ember nem hagyott nyomot!”). Útjának kezdőpontja és végpontja tehát a kert, középen a tündérfával.

Csongor tragikus eszmefuttatását az Éj helyezi kozmikus távlatokba.

Tetőpont: a szerelmesek, Csongor és Tünde találkozása

Megoldás: Csongor és Tünde megszerzik a boldogságot, de ez nem teljesen az, amire vágytak. Erről tanúskodnak Csongor keserű szavai.

Boldogságukért súlyos áldozatot kell hozniuk: Tünde elveszíti tündérvoltát, földi szerelme miatt kitiltják Tündérországból, s halandóvá válik („századok helyett rövid gyönyörnek kurta éveit” kell élnie a földön). Ugyanakkor tündér voltát nem veszíti el teljesen (újra elülteti az almafát és őrzőnek hívja a nemtőket, a fával szemközt pedig tündérpalota emelkedik).

A befejezésben tehát egyesül a két világszint, a tündéri lény földivé lett, a föld pedig megnemesedett általa. Tündérországban nem élhetnek Csongorék, de a földön boldogok lehetnek együtt. Az almafáról a szerelem beteljesülésének jelképeként hull az aranyalma.

A befejezésben az a kettősség kap hangot, amelyet Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban című versében is megfogalmazott: „Ember vagyunk, a föld s az ég fia”.

A Csongor és Tünde két világszintje, a föld és az ég között beteljesül a szerelem. Nem az egyik igazodik a másikhoz (a föld az éghez), hanem a harmónia a két szint közötti kiegyenlítődésben valósul meg. Ez azt jelképezi, hogy az embert meghatározzák a földi kötöttségei, ezért nem szakadhat el a valóságtól, nem lehet boldog pusztán az irrealitás világában.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!