Vörösmarty Mihály: Az emberek (elemzés)
Világkép: biblikus. Szembetűnők az Ótestamentumra, azon belül is Mózes könyveire való rájátszások. A vers utalásrendszerében meghatározó az eredendő bűn kérdésköre, de nem az Istennel szembeni engedetlenség, hanem a tudás megszerzésének következménye és az emberi tudás megítélésének mozzanata válik hangsúlyossá.
Ádám bűne a tragikus emberi lét eredőjeként tűnik fel. Azt teszi nyilvánvalóvá, hogy az emberi nem belső lényegeként hordja magában a rosszat („Istentelen frigy van közötted, / Ész és rosszakarat!”; „S midőn azt hinnők, hogy tanúl, / Nagyobb bűnt forral álnokúl.”). Az eredendő bűn történetére utalhat a 7. versszak első mondata is: „Az ember fáj a földnek”, mivel magát a földet is Ádám vétke miatt átkozta meg az Úr.
Az eredendő bűnnek, Ádám vétkének kiemelésével a szöveg a felvilágosodás legfőbb eszményeit, az ész, a tudás szerepét tagadja meg. Ezzel Vörösmarty szembefordul korábbi elképzelésével (korábban úgy képzelte el, hogy a „földi menny” a tudás, a műveltség elterjedése által válik megteremthetővé).
A magyar romantikában ráadásul nemcsak a felvilágosodás öröksége volt az ész, a tudás felértékelődése, hanem a reformkor programjának is részét képezte. Hiszen Széchenyi István a „kiművelt emberfőkben” látta a nemzeti felemelkedés kulcsát. És ezt az eszményt tagadja most meg Vörösmarty.
Az ész szerepének leértékelését nyomatékosítja a refrén is és a Káin-történetre, valamint a görög mitológia Kadmosz-történetére („sárkányfog-vetemény” metafora) való utalás is.
Kadmosz-mítosz: a húga, Europé keresésére küldött Kadmosz várost akart alapítani a delphoi jósda tanácsára, de meg kellett küzdenie Árész sárkánykígyójával, akinek fogait elvetette a földbe, hogy belőlük keljen ki a város népe. A fogakból egymás ellen forduló harcosok lettek, akik egymás kezétől estek el. Végül 5 harcos maradt meg, akiknek leszármazottai Thébai uralkodói lettek, Kadmosz pedig Árész hadisten lányát vette feleségül. Ám mivel a frigy kiváltotta az istenek haragját, utódaikat a békétlenség átka sújtotta.
Azzal, hogy tagadja az ész, a tudás és az erkölcs erejét, Vörösmarty felülírja a bibliai teremtéstörténetben gyökerező kettős emberképet (az ember nemes szellemi és alantas anyagi ötvözete). Azt állítja, hogy a tudás nem lehet megváltás, mert magában hordozza eredetét, a bűnt.
Az erkölcsi gondolkodás idegen az emberi nemtől, melynek belső lényege a viszály, a gyűlölet, a pusztítás, így történelmi szerepe is eleve kudarcra van ítélve.
Idősíkok: a műből nyelvtani és jelentéstani értelemben is hiányzik a jövő idő. Ez nyomatékosítja az ember, a nemzet és az emberiség menthetetlenségét, kudarcra ítéltségét.
Egyetlen jövőként értelmezhető mondat van a versben („És hosszú béke van, s az ember / Rémítő szapora, / Talán hogy a dögvésznek egyszer / dicsőbb legyen tora”). Ennek a mondatnak lehetnek bibliai vonatkozásai (bűn elszaporodása a földön), de utalhat az ún. Malthus-elméletre is, amely a korban elterjedt és Magyarországon is ismert volt.
Malthus-elmélet: a járványok és háborúk oka a népességnövekedés és a föld eltartó képessége közti különbség.
A pusztulást kilátásba helyező időszerkezet hiányos. Hatását erősíti az egyes versszakokban azonos sémával ismétlődő kihagyásos logikai szerkezet, melyben szintén a jövő, a célképzet helyén van hallgatás („Nincsen remény!” arra, hogy…). A hiányt az olvasó kétféleképpen egészítheti ki:
- létfilozófiai nézőpontból – arra nincs remény, hogy az ember megjavuljon, megszabaduljon a nembéli lényegéhez tartozó rossztól.
- történelemfilozófiai nézőpontból – arra nincs remény, hogy az ember a történelemben haladást, fejlődést érjen el.
Ez a kihagyásos logika nyitottá teszi a verset a különféle értelmezésekre.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Látnoki mestermű, amelynek jóslata napjainkban látszik kiteljesedni, és egyben beteljesedni is. A butaság, irigység, telhetetlen kapzsiság és a kegyetlen, számító gonoszság eredője nem is lehet más, mint a totális önmegsemmisítés.