Az éj, az éj, az éj

Az éj, az éj, az éj s az éjbe-mélybe halva
megkezdődik a tenger végnélküli siralma.
Remeg a tengerész.
Az ember felzokog, azt mondja „Miserére”,
s az ég, a lég zokog, felel a bús zenére,
és hangja ködbe vész.

Sóhajt a sziklapad, melyet eltorlaszoltak
csalánok, giz-gazok. Most kelnek ki a holtak.
Hallják e síri neszt?
A rút beléndek is borzong az éji szóra,
titokzatos szárán kinyíl a mandragóra,
az is beszélni kezd.

Mért reszket a szeder? És mért rí a fa oly árván?
Mi fáj nekik, mi fáj? Mért könnyezik a márvány
az éjbe mindenütt?
Mindegyikük talán egy bűnös, ősi Káin
s jaj, a fényt keresik itélet éjszakáin,
könnyük van, s nincs szemük.

Nyöszörög a hajó, mint az, aki leroskad,
kéménye nyikorog, s fehérlő, viharos hab
csap rá, gyönggyel tele.
Az árnyba rák uszik, s tüskéshal, nagy uszonnyal
és lüktet, vemhesen szörnyekkel és iszonnyal,
a víz vad élete.

A mély bozót üvölt és vele bősz vezérek,
Kambyses, Sulla és Nimród, kit rág a féreg,
hollócsapat riog.
És láncra vert rabok panaszszava döcög föl
a förgeregbe a nyirkos-hűs tömlöcökből,
ordítnak a sírok.

Ki jár a partokon, ki álmodik e titkos
órán, mikor e rém kísért, s az éji gyilkos
sunyítva útrakél?
S mért bőg úgy az erdő, e szörnyű székesegyház,
s mért jajgat és hörög, míg lengő kötelet ráz
s halálra kong a szél?

Szájak susognak most, füled bal muzsikát hall,
és látod az uton bozontos lombon által,
temetés megy alant.
Bömböl a szélvihar, ahogy kifér a torkán,
sápadt sírkerteken sötétedik az orkán.
Ó mondd: kié e hang?

Mi e roppant zsoltár és éneke a földnek,
melyet az ég is zeng és senki meg nem ölhet,
nem fojt el semmise?
A büszke hullám is csak ezt dübörgi karba,
a víz, a nád, a fű ezt zengi fölzavarva,
mi e bús gyászmise?

Ó elmúlás, hallom ijesztő orgonádat,
melyen a természet minden lármája áthat,
s zátonyzúgás követ,
a billentyűknél a Halál ül odabújva
s feketét és fehért érint olykor az ujja:
koporsód, sírköved.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Az éj, az éj, az éj műfaja látomásvers, hangulata zaklatott, erőteljes, szuggesztív, a feszültség egyenletesen fokozódik.

Stílusa romantikus (bár a romantikára erőteljes személyesség jellemző, ebből a versből viszont hiányzik a személyiség, a lírai én, a költő – a vers elsősorban látomásossága, nagy erejű képei miatt romantikus)

Témája: a költő az egyetemes éjszakát, a földi poklot, az elkárhozottságot jeleníti meg. Felidézi az éj káoszában rejlő lényeket és tájakat, s egyre fokozódó zaklatottsággal keresi létük értelmét.

A vers üzenete az, hogy a lét maga a szenvedés. Nincs ok (bűn), csak okozat (büntetés) van. A világban káosz uralkodik. A vers a szenvedő létezők magárahagyatottságát fejezi ki nagy látomásos erővel.

Kifejezőeszközök: megszemélyesítések, szuggesztív erejű képek, eredeti metaforák, változatos mondatfajták, kérdések, áthajlások (enjambement)

A modalitások közül a kérdés uralkodik: egyre halmozódó, egyre sokasodó kérdések rajzanak a szövegben. Az eredeti francia versben 12 kérdőjel található, a fordításban 10 kérdőjel van. A kérdések többsége kiegészítendő költői kérdés, amelyekre nem adható válasz.

Érdekes, hogy a kérdőszók közül éppen a „miért” hiányzik, a létre kérdező szövegtípusok egyik legjellegzetesebb kérdőszava. (A fordításban szereplő „miért”-ek az eredetiben nem hangzanak el, a 3. versszakban az áll: „Mit tettek a bokorral, és mit tettek a fával? Mi okuk van arra, hogy sírjanak? Ki miatt ontja a márványbarlang e búcsúkönnyeket?”)

A „miért” hiánya, vagy inkább bújtatása, még jobban kihangsúlyozza ennek a szónak a fontosságát. Mert a valódi nagy kérdése a versnek az, hogy miért szenved a természet, miért szenved élő és élettelen, növény és állat, és miért szenved az ember?

A feszültséget a felkiáltó mondatok is növelik.

A vers rendkívül mozgalmas, tele van cselekvésekkel, amelyek öntudatlanul és megmagyarázhatatlanul zajlanak. Céltudatosság nélkül hajtják őket végre a legkülönbözőbb élőlények, növények és állatok, vagy akár élettelen lények is (pl. sziklapad, márvány).

De valójában ezek a cselekvések nem igazi cselekvések: hiába a sok ige, ezek az igék nagyrészt ugyanannak a cselekvésmódnak a különféle variációi. Mindegyik a panasznak, a sírásnak, a nyögésnek valamilyen formája.

Talán nem is annyira a cselekvések, hanem inkább a hangok verse ez, hiszen teli van hanghatásokkal, akusztikus érzékletre utaló igékkel, pl. „mondja”, „sóhajt”, „rí”, „nyöszörög”, „nyikorog”, „üvölt”, „susog”, „dübörög”.

A sok hang sokféle élőlényhez és tárgyhoz tartozik, amelyek a tenger közelségére utalnak, pl. sziklapad, hajó, rák, tüskéshal, partok. Különbözőek, de mindegyiknek ugyanaz a sorsa, és sorsukat ugyanúgy fejezik ki: minden szenved és panaszkodik.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!