Victor Hugo (1802-1885): költő, regényíró, drámaíró. A legnagyobb francia romantikusként tartjuk számon, de az európai romantikának is vezéregyénisége.

Apja egy sokgyermekes lotaringiai parasztcsaládból származó katonatiszt, anyja egy vendée-i árva lány volt. Napóleon-párti családba született, apja Napóleon tábornokaként részt vett a napóleoni császárság diadalmas harcaiban.

A gyermek Hugo szellemi fejlődését azonban nem apja határozta meg, hanem édesanyja, aki királypárti volt és katolikus. Hatással volt rá emellett a számos európai utazás, amelyet családjával tett (a napóleoni háborúk idején anyjával és két bátyjával Olaszországban, majd Spanyolországban voltak), valamint serdülőkori olvasmányai.

Párizsban tanult és már gyermekként tudatában volt a tehetségének. Mások is felfigyeltek rá: 15 évesen írt verses darabját kitüntette az Akadémia, 2 év múlva pedig egy költeményével Aranyliliom díjat nyert a nevezetes toulouse-i Virágjátékokon, ahol virágokkal jutalmazták a legszebb verseket.

Hatalmas becsvágy fűtötte, már fiatalon elhatározta, hogy az irodalom által fog magának hírnevet és egzisztenciát szerezni. 17 évesen fivéreivel irodalmi lapot is indítottak (Conservateur littéraire = Az irodalom védelmében), ez 3 évig állt fenn (1819-21).

Hugo tudatosan törekedett az érvényesülésre. Az 1820-as években neveltetéséből kifolyólag királypárti és katolikus volt, s e szellemben írt verseit XVIII. Lajos 1822-ben évi ezer frank királyi kegydíjjal jutalmazta. Ez a pénz tette lehetővé, hogy még ebben az évben megnősüljön (régi szerelmét, Adéle Foucher-t vette feleségül).

Az 1840-es évekre a csúcson volt, mindent elért, amit tehetséggel és fáradhatatlan munkával el lehet érni. 1841-ben az Akadémia tagjává választották, jó kapcsolatot ápolt a királyi családdal, 1845-ben a felsőház tagja lett, és már miniszteri kinevezésben reménykedett. Közszereplőként nemes célokért küzdött: emberségesebbé akarta tenni a börtönöket, harcolt a gyermekmunka és a halálbüntetés ellen.

A siker és a közéleti munka azonban elapasztotta alkotói energiáját: költőként 13 évig hallgatott. Tevékenysége során sok emberi szenvedést látott, amely szinte lidércnyomásként nehezedett rá (és amely ihletőül szolgált A nyomorultak c. regényéhez), ezért reménykedve üdvözölte az 1848-as forradalmat.

Bár kezdetben királypárti volt, később eltávolodott fiatalkori meggyőződésétől és közéleti szereplése során – főrendházi és akadémiai tagsága ellenére – egyre liberálisabb nézeteket vallott. Ennek főleg az volt az oka, hogy képviselőként azt kellett tapasztalnia, hogy saját pártja a gazdagok érdekeit képviseli.

Az 1848-as forradalom idején már nyíltan köztársaságpárti volt, és nemcsak a köztársaság szószólójaként vett részt a forradalomban, hanem népképviselői feladatot is vállalt (mert meg akarta oldani a társadalmi problémákat). A forradalom és a köztársaság eltiprása miatt folyamatosan tiltakozott, ezért 1851-ben menekülnie kellett.

Az államcsínnyel hatalomra kerülő III. Napóleon császárrá koronázása után elhagyta Franciaországot és családjával az angol fennhatóság alatt álló, de a francia partokhoz közeli – a La Manche csatornán levő – Guernesey szigetén telepedett le.

Száműzetése alatt hatalmas írói munkát vitt véghez. Művei egy részében a száműzetés fájdalma szólal meg, de az 1859-es amnesztia ellenére sem tért vissza az emigrációból, külföldön maradt a császár bukásáig, 1870-ig. Tiltakozását fejezte ki azzal, hogy nem fogadta el a felajánlott amnesztiát, míg mások hazamentek („Ha csak egy marad is, az én leszek” – írta).

Pedig erős honvágya volt (a tengerparton fekvő házából tekintett hazája felé), s alighogy kikiáltották a köztársaságot, azonnal hazatért (másnap már Párizsban volt). Neve így lett a levert forradalmak, a meg nem alkuvó republikanizmus és a szabadság jelképe. A haladás hívei Európa minden pontjáról elzarándokoltak hozzá, személye a próféta-költő megtestesítője volt a romantikusok számára.

Utolsó évei ünneplések sorozatával teltek (az „Hernani csatájának” 50. évfordulója, saját 80. születésnapja), halálakor pedig az egész nemzet gyászolta. Kérésének megfelelően a szegények kocsiján vitték utolsó útjára, de temetéséből valóságos diadalmenet kerekedett: hatalmas embertömeg kísérte a Diadalívtől a Pantheonba.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!