Vas István Óda a tegnapi asszonyokhoz című verse 1960-ban keletkezett. Először a Kortárs júniusi számában jelent meg 1960-ban. Kötetben 1965-ben látott napvilágot, s a kötet nyitó verse lett. Szerepe meghatározó azért is, mert a kötet címét – Földalatti nap – a vers záróképe adja. A mű jelentőségét hamar felismerték: reprezentatív antológiák állandó darabja lett.

Fiatalkori avantgárd korszakától eltekintve Vas István a lírai realizmus, a klasszicizáló tendenciák képviselője volt. Az 1930-as években bontakozott ki az újklasszicizmus az újrealista tendenciák egyik ágaként. Magyar megteremtői Vas István és nemzedéktársai voltak. Akkor ez is modernnek számított: az ideológiai és politikai kalandorkodással a művészet fegyelmezettséget akart szembeállítani.

Így lett Vas István az értelem költője, aki egyszersmind az élet költője is. Költészetének szinte minden eleméből árad az élet szeretete és tisztelete. Szabó Lőrinchez hasonlóan fontos szerepe volt abban, hogy a modern vers tömegek olvasmánya lehessen: a hétköznapi élet és az átlagember problémáit foglalta versbe a hétköznapi beszéd közvetlenségével, főként az 1950-es évek derekától.

Vas István tárgyias költő, legtöbb művének felfejthető életrajzi háttere van. Bár az Óda a tegnapi asszonyokhoz általánosító szemléletű vers, személyes élettapasztalatokon alapszik, melyek közt van gyönyörű és gyötrelmes is. Ott áll a vers mögött a költő három feleségének alakja és tragikus, korai halált halt barátja, Radnóti Miklós alakja is.

A vers általánosító megállapításait tehát nem elvont életigazságok alapján teszi, hanem közvetlen tapasztalatok alapján.

Óda a tegnapi asszonyokhoz

De szépek vagytok, tegnapi asszonyok!
Hamvadó szemetekben még néha felragyog
A régi büszkeség, amivel az első szeretőt
Vállaltátok papák-mamák, a világ vádja előtt,
Nem sütöttétek le a szemeteket, ahogy illett akkoriban,
És nem bújtattátok a szempillák fátylába démonian,
Ti először itt mifelénk, ti válogatott kevesek,
Akikben az örök nőiség új hitté lelkesedett,
A mi hitünkké, mely szemetekbe sütött, csalatatlan, fiatalon,
És a ti nézésetekből is a Remény, a Forradalom
Hivott bennünket, az ébredő, felszított Vággyal egy –
Ó, micsoda förtelmeket látott később a szemetek,
Micsoda rettegéseket, micsoda mocskot, hány halált,
Hány börtönön át őrizte nekünk megváltó mosolyát,
Mögötte hány holt férfi enyész, hány otthon füstölög,
De ma is hogy tud ragyogni még a romjaitok között,
És fiatalok boldog feje fölött ha összenéz szemünk,
Ma is, mint rég volt, vagy rég se volt, tudással telve ölelkezünk.

És utcán vagy hangversenyen, ha feltűntök, szembe velem,
A fejetek fölvetését már messziről megismerem,
Mert ilyet nem tudnak semmimód az édesek, a maiak,
A macskatekintetű puhák, a sejtelmesek, a démoniak,
A szemükbe hulló hajúak, a lankatag idegbabák,
Ahogy ti értettétek vívni a szerelem párbaját,
És az ősbuja bajvívásnak új értelmű kedvet adott
A tiszta, nagy homlok, a hátrasímult, gretagarbós hajatok,
Ahogy irodában is tudtatok ülni és állni a műhelyekben,
És tudtatok várni keményen, hívőn, hitetőn, töretlen,
A hegytetőn fölszegett fejjel megállni a hajnali szélben,
Az ágyban az új gyönyörökkel szembenézni merészen,
És tisztán a szennyben, a vészben, ti erősek, ti szépek!

Még ma is a tömegben megismerem, ha ti léptek,
Mert izmos lábatok ma is ruganyos még, ma se csoszog.
Mert ma is a jövőbe léptek, ti tegnapi asszonyok,
Mint amikor a lábatok föl, föl a csúcs felé
Kapaszkodott, tar ágakon átragyogó nap elé,
Vagy a lejtőn lefelé nagyokat szökellve rohant,
Vagy sílécen egyensúlyozott az ormótlan bakancs,
Mely kedvesebb volt a szívemnek, mint most a tűsarok,
S hogy tündöklött a lábatok, ti tegnapi asszonyok,
Mikor a Dunán, alkonyi fényben, a gurulópadoson
A deszkának feszült a hosszú szárkapocs izom,
És mennyiféle fáradtság gyűlt össze a lábatokban,
S hol mindenütt járt a lábatok, micsoda sarakban, táborokban,
És fáradt lábatokkal is hogyan karoltatok –
Az erőtök is micsoda gyönyör volt, ti tegnapi asszonyok!

És hányunkat karoltatok, ti tegnapi asszonyok?
Milyen szomorú társaság, ha visszagondolok!
Mindegyitekhez milyen szeretők tartoztak, micsoda férjek,
Kik innen-onnan, amíg lehetett, hozzátok visszatértek!
Társaim, hova tűntetek, ti tegnapi férfiak?
Milyen sírok temettek el, milyen börtönfalak?
Milyen vesztőhely várt titeket, miféle új gyalázató tűz?
Miféle titkos kapcsolat az, mely minket összefűz?
Nekem testvérem mind, aki titeket szeretett,
Ti tegnapi, bátor asszonyok, mind, aki veletek
Akart új életbe kezdeni, nem ahogy adatott:
Ahogy ti tudtátok élni a szépet, ti tegnapi asszonyok.
Csak értetek volt szép a kalandos, kurta átmenet,
Mert szebben éltünk, mi tegnapiak, mint ahogy lehetett.

Ezért hiszem, hogy a föld alá nagyobb kincs soha nem jutott,
Mint mikor lekerülnek oda csontjaitok,
A tatár koponyák, a buksi fejek, vagy a különös keletiek,
A lábszárcsontok, a csodatudó újjak, csigolyák, perecek.
S aki közületek oda rég lekerült, mikor virágban állt,
Azóta átragyogott idefönt minden homályt
S a szépségből, a tegnapiból, nem tudom, mi maradt,
De felsugárzik titkosan, mint földalatti nap.

Az Óda a tegnapi asszonyokhoz műfaja óda (a műfaj klasszikus értelmében és a magyar költői hagyományok klasszicista és romantikus értelmében is). A női nemhez szól a beszélő, de nem elvontan, általánosságban, és nem is egy konkrét nőhöz beszél, hanem egyetlen nemzedékéhez a magyar nőknek.

Hangneme rapszodikusan szenvedélyes. Közben tetten érhető a beszélő tárgyilagosságra való törekvése is (mérlegel és egyensúlyoz bakancs és tűsarok, gyötrelmek és gyönyörök között).

Típusa: idő-és értékszembesítő vers. A beszélő a jelenből fordul a tegnap felé, a helyzetből adódóan nosztalgiával. Nem értékek pusztulásáról vagy viszonylagossá válásáról van szó, hanem éppen örökkévaló voltukról, halhatatlanságukról.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!