A Cambridge-i elégia című vers 1959-ben íródott, Vas István egyik legnépszerűbb munkája. Hátterében valós életrajzi élmény áll: a költő egy angliai utazáson vett részt, melynek során felmerültek benne a költeményben olvasható gondolatok és asszociációk.

A vers a Rapszódia egy őszi kertben című kötetben jelent meg 1960-ban. Ez a kötet egyértelműen jelezte, hogy Vas Istvánt kiemelkedő hely illeti meg a magyar irodalomban (1962-ben Kossuth-díjat is kapott).

A Nyugat 3. nemzedékének alkotója volt, az újrealista-újklasszicista költői irányzat jellegzetes képviselője, meggyőződésesen racionalista. A racionalizmus nemcsak a felvilágosodás örökségének továbbvitelét jelentette számára, hanem a 20. század felfoghatatlan eseményei között továbbépítendő kincset is jelentett, amely annál fontosabb, minél több a világban az irracionalitás.

A Kassák-féle avantgárddal indult, de hamar szakított ezzel az irányzattal. Hatással voltak rá Illyés Gyula és Szabó Lőrinc, de szellemi elődjének Arany Jánost tartotta, akinek fényképe ott állt az íróasztalán.

Nagy szerepe volt abban, hogy költészetének hatására tömegek szerették meg a versolvasást. A hétköznapi élet és az átlagemberek problémáit ragadta meg természetes, egyszerű nyelven. Lírája konkrét, tapasztalati ihletettségű.

A második világháború alatt és a személyi kultusz időszakában műveivel nem lehetett jelen az irodalmi életben, mivel vitába szállt a kommunista irodalompolitika ideológus esztétájával, Lukács Györggyel.

Éveken át csak fordításból élhetett, majd az Európa Könyvkiadónál dolgozott lektorként. Barátjával, Radnóti Miklóssal közösen állított össze egy Apollinaire-kötetet. (Mivel ősei apai ágon zsidó rabbik voltak, neki is kellett munkaszolgálatot teljesítenie, 1944 őszétől Ottlik Géza bújtatta a lakásán.)

A magyarságról is hasonlóan gondolkodott, mint Radnóti. 1956 eseményei különösen elmélyítették magyarságélményét, élete végén így vallott erről: „A legnagyobb, ami az életemben történt, az az 56-os magyar forradalom volt, azt szeretném még megírni, egészen november 3-a esős estéjéig.” Ez az életrajzi regény, amit tervezett, sajnos nem készült el, csak 1945 elejéig jutott el benne.

A francia és német szerzők mellett rengeteg angol szerzőt is fordított, Shakespeare-drámákat, Thackeray és T. S. Eliot műveit. A világháború alatt 17. századi angol barokk szerzőket fordított (Suckling, Marvell), és sokszor úgy érezte, a magyarországi események elviseléséhez az angol irodalom szellemisége ad neki erőt.

Műfordítói munkásságának elismeréseként az angol külügyminisztérium 1958-ban meghívta, így utazhatott el Cambridge-be. Ez óriási nagy dolog volt a szocializmus idején, hiszen nem lehetett utazni, akkor még keletre sem, nemhogy nyugatra. Vas István se járt külföldön akkor már 12 éve.

Arra gondolt, hogy talán erre az elismerésre várt már Arany János, Babits Mihály és Szabó Lőrinc is, akik szintén rengeteget fordítottak angolból. „És helyettük már csak engem ért el” – írta naplójában. Úgy érezte, hogy az egész magyar irodalom képviseletében utazik Angliába, s ez az érzés nem volt alaptalan.

T. S. Eliottal is találkozhatott odakint és meglátogathatta a híres Trinity-kollégiumot. Közben már-már lelkiismeret-furdalása volt, amiért ő itt járhat, miközben barátai odahaza börtönben ülnek.

A Cambridge-i elégia alapgondolatát ez az 1959-es angliai utazás ihlette. Cambridge-ben egy gótikus boltozatot szemlélve látott egy rózsamintás freskót, amelyről eszébe jutott egy régen látott, hasonló mintázat a sárospataki vár egyik terméből (ugyanis az 1950-es évek elején ott lakott a Sub Rosa teremben). Ez az emlék indítja el a múlton való merengést és a jelen állapottal való összevetést, ami megjelenik a versben.

A mű Vas István magyarságélményének megvallása, melyben 1956 élménye is meghatározó szerepet játszik.

Cambridge-i elégia

Az íves boltozat alatt,
A legyező-gótika alatt,
Eszembe jutott Sárospatak,
Nem is tudom, miért.

Talán az együgyű kis boltozat
Jutott eszembe,
Ahol a faragott rózsa alatt
Négy tehetetlen magyar nagyúr
Vergődve, megromolva és bizalmatlanul
Egymással sub rosa beszélt,
Hogy mi lenne, ha… mi lenne…

És jártam, néztem, álltam
Kollégiumi parkvilágban,
Rododendronok, gótikák,
Röneszánsz kutak, azaleák,
A pázsit meg az Erasmus-ablak
Gyöngéd izzással felragyogtak
Hűvös, tengeri, szürke szélben.

Ezt is megéltem, ezt is megértem…
Hányszor gondoltam erre a veszélyben,
Mikor üldözve, zaklatottan
Diákjait, költőit fordítottam,
Börtönök, razziák közt, angol bombaverésben,
S háromszáz év után
Az ő lelkükkel egyetértve írtam,
Suckling, a gavallér, Marvell, a puritán,
Nyakfodros, régi angolok
Adtak erőt, hogy azt kibírjam.

S most innen arra gondolok,
Miről beszéltek a „rózsa alatt”!
Hát mit nekem nagyúri összeesküvők,
A kelepcébe hullt szomorú dúvadak,
Mit tudok velük kezdeni?
Mit nekem a bécsújhelyi
Siralomház fala?
Mikor azt nézték, mit gondoltak ők?
Hogy „kár vala… kár vala…”?

És ugyanakkor itt
A Cam folyón ugyanígy
Siklottak puntjaik,
Rajtuk a csáklyázó diákok,
Velük a hamvas bőrű lányok,
Mezítláb akkor is, hűvös, tengeri szélben,
A költő kezében gitár –
Vagy lant inkább?

Kár vala, kár –
Ezt gondolhatta börtönében.

Egy ívelt kis kőhidon át
Fekete köntösében két diák –
Elég ma Cambridge-ből, elég!
Hogyan is szokás az elégiát
Befejezni? Él magyar, áll Buda még…
Csodának ez is épp elég.

Mert elmúltak a nagyurak,
De megmaradt Sárospatak,
Megmaradt Sárospatakon
A régi metszet a falon:
Zrínyi Péter
Horvát bán
Inas nyakán
Még levágatlanul szegény fejével.
Az egész alak
Áthúzva vastagon
– Tán Bretzenheim vagy Windischgrätz alatt –
Rajta felírás, kései,
És ma is hirdeti
Császárhűséggel a fekete tinta:
„Decapitato in Vienna.”
De megmaradt
Sárospatak
És megmaradtak ablakdíszei,
A röneszánsz domborművek,
A bajszos és kerek,
Víg magyar koponyák
Onnan néznek le rád,
És él magyar, áll Buda,
És ez is épp elég csoda,
A századokon át
Élnek a magyar koponyák,
A múlt csak példa legyen ma:
Decapitato in Vienna –
Elég volt már, elég!

Hol is vagyok? Szívem ritmust cserél.
Emeletes teázó, tej és erős tea.
Barátságosan szürke angol ég.
Rododendron, narancsvörös, lila,
Buján tenyésző sárga viola. Tengerről fúj a szél.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!