Vajda János Őszi tájék című verse 1878-ban keletkezett. Filozófiai gondolatokat és egyéni érzéseket megfogalmazó, újszerű tájlírájának egyik darabja, akárcsak A vaáli erdőben vagy a Nádas tavon.

Vajda költészete az elszigeteltség, a magány, a kirekesztettség jegyében fogant. A költő állandóan a világgal hadakozott, a világgal is és önmagával is meghasonlott. „Az foglalkoztatta mindig, amit nem kapott meg, s valójában semmit sem kapott meg” – írta róla Németh G. Béla. Így Vajdának a meg nem valósult élet, az élmények hiánya és keresése lett a legnagyobb élménye. Érett költészete tele van filozófiai töprengésekkel, eszmélkedésekkel, szembenézett az élettel és a halállal.

Elemzendő versünkben is rengeteg természeti képpel él a költő, érzékletesen festi le az őszi táj szomorúságát, ugyanakkor az Őszi tájék alapvetően létértelmező vers, és ez a gondolati jelleg jól harmonizál a tájvers-jelleggel (az őszi táj érzékletes, színes, ugyanakkor hagyományos ábrázolásával).

Vajdának lírikusként Petőfi volt a példaképe, s szerette volna úgy megírni a maga erdei magányát, hogy az méltó legyen Petőfi tájverseihez. Az erdei magány élménye végigkísérte az életét, már első megjelent verse is egy őszi tájról, a természet végtelenségéről és az élettől való búcsúzásról szólt.

Ugyanakkor már első tájversei sem leíró jellegűek, nem festett színes, mozgalmas képeket a tájról, csak egy-egy részletét, rejtett zugát idézte meg, mert fontosabb volt számára az átélt magány, a magábaszállás, a meditáció pillanatainak megörökítése. Ahogy öregedett, egyre filozofikusabb óriás-költeményekben faggatta a természetet.

Már az 1850-es években felmerült benne a kérdés, hogy miért születünk meg és miért élünk. Későbbi, időskori költészetében ez a vonulat még nagyobb súllyal van jelen, mivel magánya és kudarcai következtében az arányok eltorzultak a lelkében. Életérzésének minden eleme nagy méretűre fokozódott, kozmikussá tágult és jelképes jelleget is öltött.

De a filozófiai költészetet is új módon művelte. Legjobban két újfajta líratípusban találta meg önmagát: a látomás-lírában és a hangulat-lírában.

Olyan ember volt, aki nyitott szemmel él, ismeri és elfogadja kora legújabb természettudományos eredményeit, elfogadja kora materializmusát, sőt, gondolatvilágában megjelenik a kozmosz anyagiságának tudata. Nyitott volt a természettudományos ismeretekre, de nem szakadt el teljesen a vallásos képzetektől sem. Fel-felbukkannak nála az istenhit képei, bár egyre inkább mítoszként kezeli az egészet.

Komorsága, vigasztalansága összhangban van a korra jellemző pesszimista schopenhaueri filozófiával. Belenyugszik az anyag örök körforgásába, de iszonyodva kérdezi: hova lesz az egyes ember? mivé lesz az öntudat? a halál után teljes megsemmisülés vár ránk?

Kétségbeesve fürkészi az idő, a tér végtelenségét, az örökkévalóság, a halhatatlanság fogalmait. Sok újat nem mond ezekről: filozófiai költészetét nem annyira a gondolatok mélysége élteti, hanem inkább a kérdezés szenvedélye: a lázas, gyötrő kérdések heves átélése. Verseiből leplezetlenül árad legfőbb élménye (halálfélelem, életszeretet), amelyet minden idegszálával átélt.

Őszi tájék

Az égen a felhő egymást üzi-hajtja.
Suhogva a parton hajlong a sikár.
Csóválja fejét a hegyélen a makkfa:
Hogy oda megint az örömteli nyár!
Gyülemlik a holló, varjú kavarogva.
A cinege fázik a tüskebokorba’.
A kerti haraszton zokogja a szél:
Elhervad a rózsa, lehull a levél.

Elhervad a rózsa, lehull a levél!
Ezért születünk hát, ez az életi cél?
Csak eddig a pálya, semmit se tovább,
Vagy itten az ember csak öltözik át?
Mi itten örök: a halál-e vagy a lét?
Hol itten a kezdet, hol és van-e vég?
Mi itt a csalódás, hol itten az álom,
Vajh innen-e, avvagy túl a határon?

Az égen a felhő egymást üzi-hajtja.
Bujdosni a tarlón indul a katang.
Elnémul az erdő, elszállt a galambja.
Siránkozik a falubéli harang.
Mezőkön az árnyék, tengereken hab
Mulik, születik, mint mára a holnap.
A szemfödelet rángatja hideg szél:
Elhervad a rózsa, lehull a levél.

Elhervad a rózsa, lehull a levél!
Hiába hisz ember, hiába remél?
Hát semmi, de semmi, ami vigasztal
Ott túl amaz árkon újra tavasszal?
Ereszkedik a ravatal a gödörbe.
Dörögnek a hantok: örökre, örökre.
A sírra borul le hű szerető:
Semmit soha vissza a temető?!

Az égen a felhő egymást üzi-hajtja.
Lemegy a nap. A nyáj hazatér.
Távolba vesz el halk, méla kolompja.
Kiált a kuvik, száll a denevér.
Sírhalmot ölelve az anya zokog.
– Majd kigyul a csillag, kisüt a hold.
S ott fenn a keresztfán suttogja a szél:
Kinyílik a rózsa, kihajt a levél!

Talán a 19. század az a korszak, amelyben a legtöbb vers született az évszakokról, hiszen ez a romantika kedvelt témája volt (nemcsak nálunk, hanem Európa-szerte, pl. Keats, Shelley, Tennyson műveiben is). Számos ősz-vers született, amilyen az Őszi tájék is. Akárcsak más ősz-versekben, az őszt mint évszakot itt is az elmúlással asszociálja a költő (ezenkívül még az aratással, az éréssel összefüggésben szokott megjelenni).

De nemcsak a romantika, hanem a századfordulós (szimbolista, szecessziós, impresszionista) költészet (pl. Baudelaire és Verlaine) is előszeretettel foglalkozott az ősz témájával, és szinte mindig rezignált, melankolikus, szomorkás versek születtek róla. De itt már van valami sajátos, dekadens szépség-kultusz is. Az őszutó és a századutó valahogy egybefonódott a versekben, egy adott életérzést adott vissza az ősz, amelyre a kor embere rezonálni tudott.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!