A következő 4 strófában még látomásszerűbb képek jelennek meg, egyre jobban elrugaszkodunk a realitás talajáról és átváltunk az irrealitásba.

Nézem ezt a szép világot.
Mennyi bűbáj, mily talányok!
Mind, amit körültem látok.

A lírai én már nem is annyira a konkrét tájat nézi, amely körülötte van, hanem az egész „szép világot” csodálja, amely számára teli van varázzsal, bűbájjal, titokzatossággal, talánnyal.

Vajda képei lenyűgözőek, pedig igen kevés motívumból épül fel az egész vers, a költő nem egyszer szinte meghökkentő módon ismétli önmagát. A kételkedést, talányokat kifejező strófa után például ismét a víztükörben fénylő nap jelenik meg, akár az első versszakban:

Nap alattam, nap fölöttem,
Aranyos, tüzes felhőben,
Lenn a fénylő víztükörben.

Itt ennek a képnek azonban már egészen más funkciója, színezete, hatása van, mint a vers elején levőnek. Az első strófa csendes derűjét legfeljebb az „árnyék” szó felbukkanása zavarja meg, de itt a 4. versszakban már szomorkás tűnődést sejtet a képek derűje, itt már nyugtalanság, bizonytalanság veti előre az árnyékát.

A valós és a valótlan, a véges és a végtelen határai elmosódnak. Ez jól látszik abból, hogy a napfény és a víz ragyogásától elkábuló lírai én már úgy érzi, mintha fölötte és alatta is nap lenne (persze csak azért, mert a víz visszatükrözi a napot).

A reális világ „csodás, tündéri” káprázattá válik:

Itt az ég a földet éri.
Tán szerelme csókját kéri…
Minden oly csodás, tündéri.

A földre hajló ég elég gyakori motívuma a költészetnek, Vajda mégis új és eleven képet tudott formálni belőle, de anélkül, hogy egy pillanatra is kizökkenne a légies, mulandóságot lehelő, lebegő tónusból.

És jön egy meglepő közbevetés, amely által a költő szerelmi szenvedélye sugárzik be a versbe: „Tán szerelme csókját kéri…” Persze ez is csak tűnődő kérdés: a bizonytalanságot a „tán” szócskán kívül a sorvégi három pont is jelzi.

Vajda szerette az életet, valóságos szerelemmel, szenvedéllyel szerette, akárcsak Ginát, ezért is szenvedett annyit miatta, akárcsak a Gina iránti szerelem miatt. És ezért formál annyi érzékletesen szép képet a természetről. A természet iránti szeretetében persze benn él a Gina utáni vágyakozás is.

A tűnődés és a bizonytalan elrévedés folytatódik a következő versszakban is, amelyben a vers legjellemzőbb hangulati képe található:

Mi megyünk-e vagy a felhő,
Vagy a lenge déli szellő,
A szelíden rám lehellő?

Még a mozgás és a mozdulatlanság közt levő különbség is eltűnik, a lírai én már nem érzékeli, hogy ő halad-e előre vagy a felhő (árnyéka) halad-e a víztükrön visszafelé. Vagy valójában egy helyben áll, és csak a szellő mozgatja a csónakot?

Itt már a való világ eltűnt, a térbeli tárgyak elmosódtak, a látszat kezd valósággá válni.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!