A Nádas tavon szerkezetileg 4 egységre bontható:

Az 1. egység (1-3. strófa) afféle bevezető: Vajda bemutatja a tájat, érzékelteti a hangulatot. Itt tehát reális képeket, tájelemeket látunk, amelyek erős hangulatisággal vannak átszőve. Ebben a részben fontos nyelvi kifejezőeszköz a nominális stílus. A 4-6. sor visszafogott, lebegő hangulatiságot áraszt.

Ez a tájélmény kikezdi a létezés bizonyosságát: az árnyék az anyagtalanná válás illúzióját kelti, a csónak andalító, önfeledt lengése, ringatózása a vízen bizonytalan, zsongító lelkiállapotot idéz elő („Mint az árnyék, olyan halkan, / Észrevétlen, mondhatatlan / Andalító hangulatban”).

A 2. egység (4-6. strófa) egyre irreálisabb képeket sorakoztat fel: a látvány lassan látomássá alakul, megtelik titokzatossággal, már-már álomszerű lesz. A lírai én misztikusnak érzékeli a világot, amely nem ismerhető meg pontosan („Mennyi bűbáj, mily talányok! / Mind, amit körültem látok.”)

Ami itt történik, az lényegében nem más, mint az anyagi világ létezésének megkérdőjelezése. Kétségessé válik ugyanis az anyag attribútumainak (tér, idő, mozgás) objektivitása. A valóság tükörképpé válik („Nap alattam, nap fölöttem, / Aranyos, tüzes felhőben, / Lenn a fénylő víztükörben”), a mozgás relativizálódik („Mi megyünk-e vagy a felhő”).

A 3. egység (7-11. strófa) kiszélesíti a realitás irrealitássá válását, a lírai én misztifikálja a horizontot („Itt az ég a földet éri. / Tán szerelme csókját kéri…”), és időérzékelése is elbizonytalanodik („Mult, jövendő tán együtt van / Ebben az egy pillanatban?”)

Ezzel lényegében összemossa a tér és az idő határait: itt már teljesen eltűnik a valóság, az érzékelés megbízhatatlansága megkérdőjelezi az időben való objektív létezést. A lírai énnek filozofikus gondolatok jutnak eszébe („Gondolatom messze téved / Kék ürén a semmiségnek. / Földi élet, hol a réved?”).

A 4. egység (12-13. strófa) a lét végső kérdéseire keres választ: a lírai énnek megrendül a hite a valóság létezésében, teljes kételkedésében, szorongó kérdéseiben megfigyelhető Schopenhauer filozófiájának hatása, hiszen az utolsó strófában az élet már tünékeny álomként jelenik meg („Földi életem, halálom / Csak mese, csalódás, álom?…”).

Arthur Schopenhauer (1788-1860) pesszimista német filozófus rendkívüli hatással volt a 19. század végén élő emberekre. A korban iszonyú gyorsan fejlődött a természettudomány, és az egymást követő új felfedezések amúgy is kételyekkel terhelték meg az emberek tudatát, megingatták a valóság mibenlétéről alkotott tudományos nézeteiket. Ezt az általános kételkedést erősítette meg a schopenhaueri filozófia, és ezt tükrözi a Vajda-vers is.

Vajda János már fiatalabb korában is gyakran foglalkozott az élet és halál, a lét-nemlét kérdésével. A Nádas tavon megírása előtt, 1874-ben súlyosan megbetegedett és hosszú hónapokat töltött Tátrafüreden. Ez az élmény fokozta azt a hajlamát, hogy az élet nagy kérdéseivel vívódjon.

De nemcsak ez, hanem a tudományok előretörése, az anyag természetének megismerése is lelki válságot idézett elő nála, mivel megrendítette hitét, s gondolkodásában, életszemléletében is válságokat okozott. Ennek a megrendülésnek köszönhető pesszimista szemlélete, amelyet jól tükröz a vers. Ugyanis minél halkabbak, szebbek, andalítóbbak a képei, annál fájóbb kétség rejlik mögöttük.

Ugyanakkor a zárlat bizonytalanságot sugall, inkább sejtelem, mint kinyilatkoztatás (ezt jelzi a vers végi kérdőjel és három pont is). A beszélő által feltett filozofikus-metafizikai kérdések szónoki jellegüknél fogva egyben a metafizikai távlat elbizonytalanodásához, elvesztéséhez is vezetnek. A filozófiai kérdésfelvetés komolysága feloldódik az oldott, lebegő hangulatban.

A Nádas tavon stílusa összetett, több stílusirányzat jegyeit is magán hordozza: van benne a romantika, a realizmus (objektív világot ábrázol) és az impresszionizmus (hangulatokat, felvillanó gondolatokat tartalmaz) jellemzőiből is.

Két stíluskorszak közti átmenetet képvisel, hiszen objektív valósághűséget, köznapi tárgyakat, kézzelfogható látnivalókat közvetít, mint a 19. század első felének művészeti irányzatai (romantika, realizmus), de mindezeken keresztül erős, átható alanyiságot juttat kifejezésre.

Témája, a nádas tavon való csónakázás vándormotívumnak is tekinthető, amely felbukkan más költők (Baudelaire, Verlaine, Blok, Belmont, Fofanov stb.) verseiben is.

A vers legfontosabb kifejezőeszközei: szinesztézia („halk árnyék”), megszemélyesítés, hasonlat, alliteráció, szóhalmozás, költői kérdés, félbeszakítás, költői felkiáltás, metafora. A Vajdára oly jellemző gyakorítások, mozzanatosságok („tünedeznek”, „megjelennek”, „meg se lebben”), fosztóképzők („észrevétlen”, „mondhatatlan”, „mozdulatlan”) ebben a versben játékosságot hordoznak.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!