Tóth Árpád: Jó éjszakát! (elemzés)
A 2. versszak is a „Pihenjünk” felszólítással kezdődik, de itt már nem a fárasztó napi robot utáni megpihenés vágyát fejezi ki, hanem a költői alkotómunkára, az írásra vonatkozik.
Takarómon pár papírlap.
Elakadt sorok. Társtalan rimek.
Megsimogatom őket halkan: írjak?
És kicsit fájón sóhajtom: minek?
Csupa hiányos, befejezetlen mondat jelenik meg, amelyek már nemcsak az álmosságot érzékeltetik, hanem azt is sugalmazzák, hogy a költőnek megingott a hivatásába vetett hite.
Akárcsak a nagy költőelőd, Arany János Letészem a lantot című versében, Tóth Árpád is azon tűnődik most, hogy mi értelme van a költészetnek: arról ír verset, hogy írjon-e egyáltalán még a jövőben.
A „Minek a lélek balga fényűzése” sor azt fejezi ki, hogy az írás, a versköltés most értelmetlen tevékenységnek, hiábavalóságnak tűnik a beszélő számára.
Aludjunk. Másra kell ideg s velő.
Józan dologra. Friss tülekedésre.
És rossz robotos a későnkelő.
Ez a keserű megállapítás, a pénz utáni hajsza Juhász Gyula Gulácsy Lajosnak című versét juttathatja eszünkbe. Tóth Árpád is a külvilág szemével nézve saját magát mint művészt ironikusan „úgy látja”, hogy másra kell az energia: hiába a költészet, az energiánk az életre kell.
Lenéző gesztus érződik ebben. A művész tudja, hogy az ő művészete szentebb, fenségesebb, mint a pénz világa, ő az Istennel tart kapcsolatot, de nem értik meg őt mások, a bankárok és más effélék. Nem ismerik el őt, mivel földi, anyagi mércével mérve az ő életük a sikeres, nem a művészé. A pénz világát élni a normális, ez a társadalmi elvárás.
Még az a gondolat is felmerül a költőben, hogy egész eddigi költői pályája értelmetlen, céltalan volt: „Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat / Beírtam?” Egy részletező hasonlattal erősít rá erre az érzésre (keze úgy bolygott a papíron, mint fáradt vándor a havas pusztákon), és a rövid, tört mondatok, a bizonytalan kérdések is ezt sugallják.
A 3. strófa végén feltör a költőből a panasz:
Mi haszna? A sok téveteg barázdán
Hová jutottam? És ki jött velem?
Szelíd dalom lenézi a garázdán
Káromkodó és nyers dalú jelen.
Ebből értjük meg, hogy a korszak durvasága, költészetellenessége teszi a költőt ennyire magányossá, emiatt érzi úgy, hogy jobb volna elhallgatni örökre. A káromkodás és a vulgáris szavak, a költészetbe is beszüremkedő durvaság, ami a 20. század előtt nem volt jellemző, a „nyers dalú jelen” érdes, esztétikailag is „csúf” volta mélyen bántotta a finom szépségeket kedvelő Tóth Árpád lelkiségét.
A zárlatban visszatér a versindító kép: az álomba és halálba merülés. A szaggatott, széttöredezett mondatfoszlányokban Tóth Árpád elbúcsúzik az élettől és a költészettől. Akárcsak Csokonai, megfogalmazza azt a reményét, hogy az utókor talán érteni fogja őt és majd elismeri költészetét („Majd jő a kor, amelynek visszadöbben / Felénk szive…”).
De míg Csokonai komolyan hitt egy boldogabb jövőben, egy jobb korban, és azt gondolta, hogy majd a késő századok, a késő utódok élete szebb lesz, mint az övék volt, Tóth Árpád túlságosan kiábrándult ahhoz, hogy őszintén higgyen ebben. A modern költő versében mindez már nem őszinte remény, hanem csak fájdalmas önirónia.
A Jó éjszakát! formailag 8 soros strófákból áll, a sorok 10 és 11 szótagosak, keresztrímesek. Verselése időmértékes, jambikus lüktetésű, melyet gyakran spondeusok lassítanak, így a ritmus is a vontatottságot erősíti, az álmosságot „festi alá” zeneileg.
Hozzászólások
Tóth Árpád: Jó éjszakát! (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>