Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz (elemzés)
Az Elégia egy rekettyebokorhoz 1917-ben keletkezett nagy vers, melyet Tóth Árpád az első világháború idején a pusztítások hatására írt. A beteg, túlérzékeny költőt nagyon megviselte a háború miatti aggodalom, egészségi állapota is sokat romlott, szanatóriumi kezelésre szorult. Rettenetes csapásként élte meg a háborút, és reménytelennek látta a jövőt.
A versben a vérontás ellen tiltakozik, s elementáris békevágyát fejezi ki. A teljes kiábrándulás, amit átélt, egyfajta egyetemes halálvízióban fejeződik ki. Úgy vélte, csak az emberiség kipusztulása után köszönthet béke a világra.
Elégia egy rekettyebokorhoz
Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve,
S tömött arany diszét fejem fölé lehajtja
A csónakos virágú, karcsú, szelíd rekettye,
Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka.
S én árva óriásként nézek rájuk, s nehéz
Szívemből míg felér bús ajkamra a sóhaj,
Vihar már nékik az, váratlan sodru vész,
S megreszket az egész szelíd arany hajóraj.
Boldog, boldog hajók, vidám lengők a gazdag
Nyárvégi délután nyugalmas kék legén,
Tűrjétek kedvesen, ha sóhajjal riasztgat
A lomha óriás, hisz oly borús szegény.
Tűrjétek kedvesen, ha lelkének komor
Bányáiból a bú vihedere kereng fel,
Ti nem tudjátok azt, mily mondhatlan nyomor
Aknáit rejti egy ily árva szörny, egy – ember!
Ti ringtok csendesen, s hűs, ezüst záporok
S a sűrű napsugár forró arany verése
Gond nélkül gazdagúló mélyetekig csorog,
Méz- s illatrakománnyal teljülvén gyenge rése;
Ti súlyos, drága gyöngyként a hajnal harmatát
Gyüjtitek, s nem bolyongtok testetlen kincs után,
Sok lehetetlen vágynak keresni gyarmatát
Az öntudat nem űz, a konok kapitány.
Én is hajó vagyok, de melynek minden ízét
A kínok vasszöge szorítja össze testté,
S melyet a vad hajós őrült utakra visz szét,
Nem hagyva lágy öbölben ringatni búját restté,
Bár fájó szögeit már a létentúli lét
Titkos mágneshegyének szelíd deleje vonzza:
A néma szirteken békén omolni szét
S nem lenni zord utak hörgő és horzsolt roncsa.
És hát a többiek?… a testvér-emberek,
E hányódó, törött vagy undok, kapzsi bárkák,
Kiket komisz vitorlák vagy bús vértengerek
Rettentő sodra visz: kalózok s könnyes árvák, –
Ó, a vér s könny modern özönvizébe vetve
Mily szörnyü sors a sok szegény emberhajóé:
Tán mind elpusztulunk, s nincs, nincs közöttünk egy se,
Kit boldog Ararát várhatna, tiszta Nóé.
Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon
Csak miriád virág szelíd sajkája leng:
Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon,
Egy néma ünnepély, ember-utáni csend,
Egy boldog remegés, és felpiheg sohajtva
A fájó ősanyag: immár a kínnak vége!
S reszketve megnyilik egy lótusz szűzi ajka,
S kileng a boldog légbe a hószín szárnyu Béke.
Az Elégia egy rekettyebokorhoz műfaja elégia, hangulata szomorú, fájdalmas, gondterhelt, a zárlat azonban himnikus hangú.
Stílusa impresszionista. Ezt az is mutatja, hogy a gondolatok egy pillanatnyi benyomásból bomlanak ki, s mivel a beszédmód E/1. személyű és jelen idejű, az a benyomásunk támad, hogy ezek a gondolatok és maga a monologikus versbeszéd egy időben születettek. (Ámbár a mű képrendszere és szerkezeti felépítése megcáfolja ezt a spontaneitást, hiszen rendkívüli tudatosságra enged következtetni.)
Témája szokatlan, meglepő, ezért gesztusértékű. A költő a növénytől (látvány) az emberiség sorsának víziójáig (látomás) jut el. A háború iszonyatára és kegyetlenségére nincs más válasz, mint az ellene való fellépés, tiltakozás, ahogy számos költőnk tette. Tóth Árpád békevágyának teljesülését várja, de csak a borzalmakat látja, ezért is válhat meggyőződésévé, hogy csak az emberiség pusztulása után lesz béke és nyugalom a földön.
Tóth Árpád a romantika alkotóihoz hasonlóan egy természeti tárgyat von bele az elégikus, ódai szituációba. Ugyanakkor nagyon távol áll a tisztán romantikus attitűdtől, hiszen a természetben való feloldódás, ringatózás, a figyelem elengedettsége a modernitásra jellemző.
A reflexiók révén elsodródik az egyszerű indító helyzettől. A töprengés keretté válik a versben, a látványtól a látomásig nyílik.
A megszólalás helyét és idejét megtudjuk a versből: a hegyen egy nyárvégi délutánon.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Nagyon jó elemzés.